2013. november 2., szombat

Carmen Black: Under My Umbrella


Carmen Blacktől kaptuk ezt az igazi késő őszi zamatú, esős-múlton merengős Sherlock/Mycroft novellát, amely épp olyan finoman visszafogott és sejtető, mint a kép, ami ihlette. (Az már csak hab a tortán, hogy a kép egyik régi nagy kedvencem, és mindig is szerettem volna olvasni egy hozzá passzoló ficet, szóval duplán köszönöm, Carmen! :)




Under My Umbrella



Elviselhetetlen a zaj. Már-már nem csak a fülének, de a lelkének is. Úgy dönt, szív egy kis friss levegőt, miközben szippant egy slukkot kedvenc cigarettájából – hisz vett egy dobozzal.

Már meg sem próbál leszokni.

Odakint sötét van, a város fényei vibrálnak csupán a távolban, s a hűvös esti szél felborzolja a nyakán az apróbb hajszálakat.

Összébb húzza magán kabátját, majd előveszi a cigarettásdobozt. Mielőtt rágyújtana, meglát a korlátnál egy másik égő parazsat és egy hozzá tartozó ismerős alakot.

Kimérten mellésétál, miközben rágyújt egy szálra. Először mélyen, lassan belélegezi a levegőt, majd egyenletesen kifújja. Csak ezután szólal meg.

-          Már majdnem hiányoltalak. De csak majdnem.

Hangjából szinte süt a gúny. A mellette álló is mélyet szippant cigarettájából, majd halk reszketeg sóhajjal fújja ki a levegőt.

-          Mit keresel itt?

Egy pillanatra elmélázik. Nem akar azonnal válaszolni a kérdésre. Ha ennyit kellett, hogy várjon egy találkozásra, azóta a bizonyos legutóbbi alkalom óta, hát mit számított még néhány perc ide vagy oda. Kimérten néz végig az elé táruló panorámán, és egy pillanatra érzi, ahogyan a gyönyörűség forróságot indít el lelkében. Bár az idő ködös, és ez kísértetiesen emlékezteti arra a korábbi éjszakára, amikor ők ketten egy toronyház legfelső emeletén vacsoráztak kellemesen. A pincérek kimérten udvariasak voltak, a zene kellemes, a vacsora pedig mennyei. Mosolyogva ültek egymással szemben, és egyszerűen csak elvesztek egymás tekintetében. Odakint narancssárgára festették a lámpák fényei a ködös éjszakát. Alig lehetett ellátni egy méterre tisztán.

-          Van egy szoba a második emeleten. Teljesen üres – jegyzi meg, és a szeme sarkából kémleli a másikat.

Szomorú, lemondó sóhaj a válasz.

-          Mikor jössz rá, hogy annak a játéknak már vége? – kérdi.
-          Sosincs vége. Te is tudod. Mindketten tudjuk – válaszolja gyorsan, és ezzel elárulja, hogy még mindig mennyit jelent számára mindaz, ami már hosszú ideje a múltjuk része.

A másik utolsót szív cigarettájából, majd elpöccinti a város fölött a csikket.

-          Kérlek… - szól halkan.

A hangja teljesen tárgyilagos. Már-már érzelemmentes.

-          Szabadulni próbálsz, de közben egyre mélyebbre ásod benne magad. Ahogyan én is. Ne küzdj tovább ellene.

Ekkor végre sikerül elérnie, hogy a másik ránézzen. A tekintete kifejezéstelen. Megfáradt. A hosszú játszma kiölt belőle mindent. Testtartása görnyedt, vállai előre estek, mintha a nagy terhek súlyától az évek alatt megrogytak volna.

Időközben ő is elszívja cigarettáját, és ahogyan lábával elmorzsolja a csikk maradványait a földön, az eső is elered.

Szórakozottan néz fel az égre, szinte várja, hogy az esőcseppek elborítsák az arcát, és lemossanak róla minden kifejezést… minden érzelmet. Ki a szívéből, a testéből, az életéből.

A másik, amint megérzi bőrén az esőt, megborzong, és már veszi is elő az esernyőjét. Odatartja kettőjük fölé. Egy pillanatra mintha törődés csillanna szemeiben.

-          Köszönöm – leheli halkan. 

Az esernyős árny ösztönösen közelebb lép hozzá.

Testük között szinte alig marad egy leheletnyi távolság. Már-már epekedve néz fel a másikra. Arra, aki minden szempontból idősebb, komolyabb, befolyásosabb és tökéletesebb nála. Akinek az ernyője oltalmában áll. Aki most olyan törődően néz le rá. És aki egy pillanatra lehajol, és forrón megcsókolja a homlokát. A csókja hosszú és érzelmes.

A csendet az esőcseppek ütemes kopogása töri meg, majd az, ahogyan mindketten kiengedik a régóta bent tartott levegőt.

A másik lassan megtöri a csókot, és elhúzódik, épp csak annyira, hogy elnézzen az alacsonyabb feje felett. Nem sokkal alacsonyabb nála. Az évek alatt szépen a nyakára nőtt, és nem csak szó szerinti értelemben.

Közben a szél feltámad, az eső pedig alább hagy.

-          Menjünk be – javasolja a másik, ő pedig megbabonázva figyeli az ajkait, amik azokat a szavakat formálják, melyek a világát pillanatok alatt porig rombolják.

Neki ugyanis esze ágában sincs bemenni. Ő köszöni szépen, jól érezi magát kint. Kint az esőben, a ködben, a szélben, a másiktól centikre. Jól érzi magát attól, hogy érezheti a belőle áradó hőt.

-          Te bemehetsz. Én maradok – jelenti ki csökönyösen.
-          Ahogy óhajtod. De én nem fogok asszisztálni hozzá.

Összecsukja az ernyőt, és kimért léptekkel a gang bejárati ajtaja felé lépdel. 

Az esernyő hiánya emlékezteti, milyen érzés, mikor a hideg cseppek landolnak fejbőrén és átáztatják kabátját.

      -          Meddig szeretnél még menekülni? – teszi fel neki a kérdést, ami már hosszú-hosszú ideje emészti.
-          Ameddig csak lehetséges – érkezik a válasz, majd ajtónyikorgás hallatszik, és egy puffanás, ami a keretébe becsapódott ajtót jelenti.

Már megszokta. Minden egyes alkalommal így viselkedik vele. Inkább ez, minthogy valaha is szembenézzen azzal, ami közöttük volt, és aminek talán még most sincs teljesen vége.



6 megjegyzés:

  1. A kis adagokban csepegtetett minőségi fic, ráadásul talán a legextrémebb fajtából több, mint lételem. Csodaszép ez is, és ha jól számolom kb. a 4. a minőségi írások sorában, természetesen Lidércke csodás írásai mellett. :) Talán kevesen szeretik ezt a párost, sok szempontból forma-és normabontó, de mindenképpen érzékeny. :)Gratuláció!!!!! :):):)

    VálaszTörlés
  2. Jajj de édes vagy! Enyém a megtiszteltetés, hogy egy ilyen szuper író színvonalas oldalára felkerülhettem. ^.^

    VálaszTörlés
  3. Azt hiszem az lesz a legjobb megoldás, ha idemásolom én és én közöttem zajlott párbeszédet:
    Én: Juhé Lidércke frissített! olvassuk el.
    Másik Én: sasolj csak a leírásra! Még mindig el akarod olvasni?
    Én: Naná!
    Másik Én: Enyhe incest, tudod incest!
    Én: "egyetlen ütéssel beléfojtja a szót, így végigolvassa"
    Mindkettő Én: Ez csodálatos volt. Pont kelett ez így erre az őszi napra. Carmen nem tudom, hogy van-e oldalad, de ha igen, közöld már, hogy eláraszthassalak szivráványszínű véleményfluffokkal!
    Mindenképpen megérdemled, szóval ez is egy véleményfluff, mert annak ellenére, hogy nem vagyok oda az incest történetekért (valószínűleg ez az egy dolog, ami megmaradt az elveimből), de ez pontosan olyan sokat sejtető, fájdalmas, szomorú, de mégis melankólikusan szép lett, hogy csak megköszönni tudom.
    Köszönöm, hogy olvashattam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Csak ide is eljutottam, hogy megháláljam a kommented. \o/
      Nagyon cuki vagy! Oldalam alakulóban van. Én is ilyen blogspotos bigyón dolgozom, de még nincs teljesen kész, alakitasra szorul. Ha lesz, reagálok itt kommentben. :)
      Valamiért hihetetlen vonzalmat érzek a szenvedés iránt, és nekem ez a Holmescestben tud maximálisan testet ölteni. Tuti zicher, hogy még fogok ilyennel jönni, és ha jól sikerül, akkor közzé is teszem majd a jövőbeli oldalamon. :)
      Én köszönöm, hogy olvastad, és véleményezted! ^^

      Törlés