Kölcsönhatások

A fiatal Tony Stark és Sherlock Holmes ugyanazt a sajtos pogácsát akarják megszerezni maguknak egy cambrige-i konferencia szünetében. Hilarity ensues.

Figyelmeztetés: teljesen öncélú mocskos beszéd, valamint droghasználat explicit leírása.

Tony vehemensen utál mindent, ami brit. Ennek egyáltalán nem a harcos patriotizmus az oka, hanem sokkal inkább a formalitások zsigeri megvetése és a praktikummal szembemenő különcségek iránti ösztönös gyanakvása. Tony ugyanis laza, gyakorlatias srácnak vallja magát. Gyakorlatiasságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, ahogyan ezzel az angliai úttal idén is sikerült kihúznia magát a Stark Industries főrészvényeseinek éves tárgyalásáról. (Tony nem csak laza és gyakorlatias, hanem optimista is, tehát igyekszik nem a 'cseberből vederbe' logika mentén szemlélni a saját húzását.)

Igaz, szombat este még Rhodey leszerelését ünnepelték Atlantic Cityben, és valahol ez volt az a pont, ahol elvesztette az irányítást az események felett. Csak kibaszott Cambridge, két nappal később. Interdiszciplináris konferencia a szubatomi részecskék viselkedésének kísérleti körülmények közt történő tanulmányozásának lehetőségeiről. Lényegében arról szól az egész, hogy a franciák és az angolok szeretnék rávenni az amerikaikat, hogy nagy adag lóvéval támogassák egy hadronütköztető építését a francia-svájci határon. Az 'amerikaiak' alatt elsősorban Starkékat kell persze érteni, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy Tonyt az első sorba ültették, közvetlenül a pódium mellett, és Tony már megtanulta, hogy a tudományos konferenciákon ez amolyan VIP részlegnek számít. Na nem, mintha itt bármi, vegasi klubokban megszokott előnnyel járna a VIP-ség. Mégis csak tudósokról van szó, ugye. (Habár azért lennének sztorijai.) Az egyetlen upgrade-et a hátsó sorokhoz képest a közvetlenül a pofájába világító reflektorok jelentik – még szerencse, hogy Atlantic City óta nem szabadult meg a napszemüvegétől.

A napszemüvege azonban rosszalló pillantásokat von magára az előadóteremben. Tony hozzá van edződve a rosszalló pillantásokhoz, mondhatni, azok éltetik őt és azok tüzelik csak igazán a kreativitását, mint a fotoszintézist a napfény.

Kivéve azt az egy szempárt ott a pódium másik oldalán, a félköríves teremben épp vele szemben. Az az egy szempár, hát az kifejezetten kiidegelő. Tony szemügyre veszi az arcot, ami szigorú keretbe foglalja a tekintetből áradó leplezetlen lenézést.

Bah. Na ezért utálja ennyire ezt az országot. Nem, nem az ocsmány időjárás, az alapjaiban elcseszett közlekedés, vagy a konyhaművészet hiánya az, ami a legrosszabb, hanem az a fellengzős önteltség, ahogy mindezt előadják az ilyen jól szabott öltönybe bújtatott, karót nyelt, sápkóros... Egyáltalán, ki a fene ez az alak? Tony más nemzetközi konferenciákról nagyjából már ismerős arcokat látott maga körül az első néhány sorban, Drakula azonban nem rémlik neki. Bár, tolja le az orra hegyére a napszemüveget, Drakulának talán túl fiatal. Tizenhét ha lehet? Inkább Drakua kisöccse. Úgy néz ki, mint aki mindjárt kidől az első sorból. Az lenne csak a muri, vigyorog kajánul a másikra.

Az felhúzza a szemöldökét, és tüntetően elfordítja a fejét, vissza az előadó irányába, noha egyértelmű, hogy az Einstein–Podolsky–Rosen-paradoxon eddig nem vizsgált következményei őt is legalább annyira kötik le, mint Tonyt. Semennyire.

 - Anthony Stark! - tárja szét a kezeit a dékán, hogy a zakója vitorlaszerűen kifeszül a háta mögött, és Tony egy pillanatig azon imádkozik, hogy egy hirtelen támadt széllökés taszítsa el tőle a férfit a lehető legmesszebbre, de legalább a terem másik végére. Most jópofizhat itt vagy tíz percet, mikor majd kilyukad a gyomra az éhségtől, a svédasztal kínálata pedig rohamosan fogy a dékán háta mögött. (Nemzetközi tudósok a lófaszt, potyaleső csürhe ez.)

Miközben biztosítja a férfit, hogy a Stark Industries az idén is a megszokott összeggel támogatja a kutatásaikat, igyekszik közelebb oldalogni a kajához. Mármint, oldalgásnak szánja, de aztán az egész úgy jön át, hogy sasszézva suhan át a termen, miközben a dékán - mit is tehetne szerencsétlen - a szemkontaktust egy pillanatra sem elveszítve sasszézik vele. A mutatvány végén megérkeznek az asztal mellé.

 - Egy élmény volt – hajol meg Tony, és megperdül, hogy végre valami táplálót tömjön magába a repülőn még félrészegen betermelt fél zacskó Doritos után.

Bizonyos dolgot azonban előre el vannak rendeltetve. Mint például az, hogy Sherlock, miután kerek öt percig győzködte magát, épp ekkor nyúl finnyásan, na jó, jobbhíján arckifejezéssel az utolsó darab sajtos pogácsa felé. Tony azonnal felméri, hogy itt harci helyzetről, élet-halál kérdésről van szó, és laza mozdulattal kiüti a hosszú ujjak közül a pogit.

Sherlock felháborodás néma és teljes. Megrökönyödött arccal néz a még mindig napszemüveget, hupilila galléros pólót, dizájnerzakót és a jobb arcfelén pogácsa alakú dudort viselő Tony Starkra.

- Ne morcofkodj. Kifit száraz - próbálja Tony vigasztalni, kétségbeesésként értelmezve Sherlock döbbenetét.

 - Nyilvánvalóan – legyint lesajnálóan Sherlock. Tonynak ettől hirtelen kedve támad arcon köpni félig megrágott pogácsával. Csak az éhsége tartja vissza. - Legalább másfél órája ott áll.

 - Stopperrel mérted?

 - A főpincér Manchester szurkoló, és másfél órája kezdődött a Manchaster-Barcelona meccs. Épp most ért véget, tehát nem volt annyi ideje, hogy közvetlenül a szünet előtt pakoltassa ki a svédasztalt. Még a meccs előtt csinálták, amíg tartott odabent az előadás.

 - Honnan tudod, hogy a főpincér Manchester szurkoló? - gyűri le az utolsó falatot Tony.

Sherlock megforgatja a szemeit.

 - Magyarázhatnám, de akkor itt állnánk napestig, tekintve, hogy a másnaposság miatt le van lassulva a feltételezhetően amúgy sem szupergyors felfogóképességed.

 - Nem vagyok másnapos!

 - Aha – mondja unottan Sherlock, és tekintetével a termet pásztázza, elfelejtkezve Tonyról.

Tonyt márpedig nem lehet ignorálni, mert ha van egy dolog, ami mindig kihozza a sodrából, hát az az, ha nem figyelnek rá.

 - Ha tudni akarod, tavaly én tartottam a konferencianyitó előadást. Anthony Stark – tolja le egész az orra hegyéig a szemüvegét Tony, a megszokott mozdulattal felfedve az arcát. Otthon ez mindig beválik.

Sherlock azonban bicskanyitogatóan nincs lenyűgözve. Gondolatban megint tételesen végigpörgeti mindazokat a dolgokat, ami miatt rühelli az ilyen öntelt, magukat mindenre feljogosítva érző amerikai milliárdospalántákat.

 - Tudom, hogy ki vagy – veti oda foghegyről, és továbbra is a termet figyeli.

 - Én viszont ugyanezt nem mondhatom el rólad. Már ne haragudj, de még egyetlen rendezvényen sem láttalak, márpedig elég gyakran járok ilyenekre. Noha nem mindig emlékszem minden részletre teljesen világosan... Akárhogy is... mégis ki a fene vagy? - böki ki végül a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztatja. - Várj, várj, ne is mondd meg, kitalálom!- tarja fel maga előtt a kezeit. - Biztosan valakit kísérsz, azért nem láttalak eddig. Amúgy is túl fiatalnak tűnsz, hogy részt vegyél egy ilyen konferencián. Az apukáddal jöttél, eltaláltam?

*

Az elsősegélyen ülve Tony kicsit kezd végre lecsillapodni. Ebben segíti a kificamodott csuklója és a feldagadt szemhéja, no meg a Sherlock felreped szájából szivárgó diszkrét kis vércsík látványa is.

 - Jó muri volt – vigyorog.

 - Fogd be – sziszegi a másik, miközben a nővér egy jóddal  átitatott gézpárnát nyom a sebre.

Tony jobbnak látja, ha nem erőlteti a dolgot, helyette alvást színlel, amíg a nővért egy sürgős esethez hívják, és egyedül maradnak Sherlockkal a szobában. Sherlocknak viszont szemmel láthatóan esze ágában sincs nyugton maradni: amint a nővér behúzza maga után az ajtót, felpattan, és a gyógyszeres szekrényhez lép, majd némi babrálás után sikerül felpattintania az ajtót. Tony majd lefordul a székről azon való igyekezetében, hogy meglesse, miben mesterkedik a másik. Hiába, Sherlock kabátja mindent kitakar... csak annyit lát, hogy valami nagyon gyorsan eltűnik az egyik belső zsebben, aztán Sherlock ismét a legártatlanabb arccal kuporog a széken, fájdalmasan tapogatva a felduzzadt alsó ajkát.

 - Hívtak a konferenciáról, és a hogylétük felől érdeklődtek – lép be egy másik nővér, feltehetően a recepcióról szalajtva. - Mr. Starkot szívesen látják, amennyiben a sérülései lehetővé teszik, hogy folytassa a konferenciát – mosolyog rá a nővér.

 - És vele mi van? - bök Tony Sherlock felé, aki tüntetően az ablakon bámul kifelé, mintha neki hót' mindegy lenne az egész. Valószínűleg az is.

 - Mr. Holmest nem említették – sandít Sherlock felé kényelmetlenül az egyébként jóindulatú leányzó. Sherlock alig hallhatóan felhorkan.

 - Nos, amennyiben ismét telefonálnának, mondja meg nekik, hogy már értem jött a sofőröm, és úton vagyok a reptérre.

Amikor ismét ketten maradnak, Sherlock megfordul, és Tonyt fürkészi.

 - Nem fűlik a fogad újabb hat órányi atomfizikához?

 - Jobb dolgom is van – von vállat Tony, mire az amúgy is rozoga állapotban lévő zakójának vállvarrása megadja magát, és a jobb ujja búcsút int a ruhadarabnak, hogy finoman a fertőtlenítőszagú kórházi padlón landoljon.

 - Például?

 - Például mintavétel céljából elkobozni azt a kis fiolát, amit a kabátod belső zsebében rejtegetsz.

 - Hátrébb az agarakkal! – lép az ajtó felé Sherlock. - Vagy a másik szemed alá is szeretnél egy szuvenírt Angliából?

 - Akárhogy fenyegetőzöl, remélem tudod, hogy simán feljelenthetnélek. Valami márpedig azt súgja, hogy nem akarsz még az eddiginél is nagyobb bajba keveredni, mondjuk... illegális szerek birtoklásáért.

Sherlocknak összerándul az arca. Tony elégedetten elvigyorodik.

 - Rendben – sziszegi végül. - De ne itt. Gyere utánam. - Ezzel kiviharzik az ajtón. Tony alig tud lépést tartani vele.

 - Hé, várj, hová.... - kiáltaná, de Sherlock máris eltűnik az egyik oldalfolyosón.

  - Ne verd fel az egész kórházat, ha kérhetem! - rántja be végül Sherlock Tonyt a mozgássérült vécébe.

 - Tudnám értékelni, ha néha beavatnál a tervekbe engem is. Mondjuk hogy kidobatod magunkat a konferenciáról. Vagy hogy kirámolod a sürgősségi gyógyszerszekrényét.

- Vegytiszta kokain – húzza elő a fiolát áhítatos arccal Sherlock. - És nehogy azt hidd, hogy bármiféle terv része vagy – néz rá szigorúan Tonyra.

 - Előre mondom, nem fogom a deszkáról felszippantani – húzza az az orrát.

 - Megteszi ez a párkány is -, dobja le a kabátját Sherlock a mosdókagyló mellé.

Tony egy darabig elfigyeli, ahogy a srác szakszerű mozdulatokkal előbb egy másik fiola tartalmával gondosan  elkeveri, majd  kiporciózza az adagot.

 - A te korodban nekem még dadusom volt- csóválja meg a fejét, mielőtt a fehér csík fölé hajolna.   

 - Tizenhét évesen még dadád volt? - vág undorodó képet Sherlock.

 - Na jó, kis túlzással. Tizennégy voltam, amikor lelépet. Egyik napról a másikra. Azóta sem hevertem ki a traumát. Tudod, a legrosszabb az egészben az, hogy...

 - FBI ügynök volt. Nyilvánvaló. Hogy lehetsz ilyen idióta – vág elébe Tony önanalizálásának Sherlock.

 - Anyádat volt FBI ügynök! Molly dadus?

 - Hát persze – hagyja rá Sherlock. - Mondd, nem volt nála állandóan egy kis kézitáska? Amit mindig a karjára fűzve hordott.

Tony homlok ráncolva mered a másikra.

 - Minden dadusnak van kézitáskája! Abban tartotta a gumicukrot. Imádtam a gumicukrot – teszi hozzá magyarázóan. - Ez még nem bizonyít semmit.

 - Viszont ha hozzávesszük a tényt, hogy egy milliárdos fegyvergyáros egy szem örököse vagy... Miért is lennének körülötted FBI ügynökök? - horkant Sherlock. - Vagy egyszerűen csak emberek, akik másnak mutatják magukat, mint akik... Mit is mondtál, hogyan haltak meg a szüleid?

 - Autóbaleset.

 - Bájos. És sosem akartad tudni az igazságot?

 - Paranoid kis köcsög vagy, az az igazság.

  - Családi vonás – rántja meg a vállát Sherlock.

*

A kórházból a saját lábukon távoznak. Kitörően jó hangulatban, hangos csevej és heves gesztikulálás közepette. Tony még mindig azt próbálja megmagyarázni Sherlocknak, hogy tizenegy évesen csak tudattalan figyelemhiány következtében robbantotta fel az apja kísérleti stádiumban lévő időjárás-módosító ballonját, míg Sherlock válaszként a benzoil-ekgonin metilészter kémiai szerkezetéről kezd magyarázni valamit. Tonyt ez annyira mellbe vágja, hogy egy pillanatra elhallgat. Nem sűrűn találkozik saját magánál is elcseszettebb alakokkal, és most nem tudja eldönteni, tetszik-e neki az élmény. Valahogy sajnálja ezt a srácot, de aztán meg hirtelen saját magát kezdi el iszonyatosan sajnálni, és elfogja a késztetés, hogy az út mentén lekuporodva úgy alaposan kibőgje magát. Már éppen megtorpanna, de ekkor szerencsére egy fekete Bentley váratlan érkezése akadályozza meg az érzelmi kitörését. 

Az autó centiméterre pontosan megáll mellettük, és lassan kinyílik a hátsó ajtó. Sherlock előbb az ég felé emeli a tekintetét, mintha eme újabb sorscsapás eredetét firtatná, aztán ateista voltára emlékezve elszántan gyalogolni kezd tovább. Tony szórakozottan, jobb híján követi őt. Mi a fene?

A Bentley sétatempóban gurul mellettük, nyitott ajtóval. Odabentről beszélgetés szűrődik, azaz annak egyik fele: valaki telefonon tárgyal. Közben több autó halad el mellettük, egy mentő is, és mind lelassítanak, hogy megnézzék maguknak a fura menetet. Kezd kínossá válni a helyzet.

Végül aztán a beszélgetés befejeződik, és néhány pillanatnyi csend után egy türelmetlen hang szól ki:

 - Sherlock.

Tony annyira már kiismerte alkalmi barátját, hogy nem lepődik meg, amiért az reakció nélkül hagyja a neve elhangzását. Azért ő óvatosan próbál bekukucskálni az autó mélyére, de csak egy fényes bőrcipőt, és a hozzá tartozó, elsőosztályú angol szövetbe burkolt lábszárat sikerül megpillantania.

 - Én szívesen beszállok, ha hajlandó megállni végre – ordítja be a nyitott ajtón. - Franc se akar itt kaptatni ezzel az eszelőssel.

 - Értékelem az együttműködésre való hajlandóságát, Mr. Stark, de már értesítettem a sofőrjét, aki úton van magáért. Percek kérdése csupán.

 - Értesítette a... Mégis, elárulná ki maga?

 - A nevem nem lényeges. Ami lényeges, az az, hogy a kis incidensüknek semmi nyoma nem marad majd semmiféle nyilvántartásban.

 - Az ég szerelmére, Mycroft – pördül meg ekkor hirtelen Sherlock -, nem bírnád ki, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer ne avatkozz bele az életembe?!

 - Nem is sejted, mennyire boldogan végezném a magam dolgát ahelyett, hogy a felelőtlenséged következményeit takarítom utánad szüntelen.

 - Senki nem kért rá!

 - Egyszer még meg fogod köszönni nekem.

 - Azt lesheted- fújtat Sherlock, és durcásan bevágódik az autóba.

Mielőtt azonban behúzná maga után az ajtót, még kihajol, és felnéz Tonyra:

 - Ne felejtsd el nyitva tartani a szemed, bőgőmasina.

 - Vigyázz magadra, kis pöcs – bólint Tony.

 - Arra nem lesz szükség – hangzik egy fáradt megjegyzés az ülés túloldaláról.

Tony figyeli, ahogy a fekete autó eltűnik a kanyaron túl, mielőtt megpillantaná az érte küldött ezüst BMW-t, és a szélvédő mögött Obadiah cseppet sem derűs arcát.

 Hosszú estének néz elébe.