Yuri!! On Ice fanfic, amely nagyrészt Yurio és Victor kapcsolatáról szól, Yurio szemszögéből, egyes szám első személyben elbeszélve.
Figyelmeztetés: Halmozott írásjelek gyakori, impulzív és indokolatlan használata. Yurio imádja őket, én már kevésbé.
Repülni roncsokat
„Hé
pilóta hív a bázis,
Rossz a vétel, gép
irányít,
Minket át a tágas égen,
Merre tartunk,
keresgélem.
Hogy a szívem miért hagy
ki,
Mitől fog majd alább
hagyni,
Ez az érzés, mi szorítja,
A múlt nyomása, a jövő
súlya.”
Idétlen időben érkezem a
tokiói reptérre, és ahogy a földet érő gép nagyot zökken, mintha egy rémálomba landoltam volna. Beletelik jó néhány
percbe, amíg összeszedem a gondolataim,
Victor itt van Japánban, Victort haza kell hozni, de Victort jól seggbe kell
rugdosni előbb. Az instagram posztja és a jelen pillanat között eltelt kábé
húsz óra, és máris egy teljesen más világban térek magamhoz. Szerencsére a sztyuvik mindenkit
nyugalomra intenek, ne hagyják el a
helyüket, amíg teljesen meg nem áll a gép, persze egy kétgyerekes család nem bír
magával, úgy kell őket visszatuszkolni az üléseikbe. Mindig ugyanaz a dráma.
Bár az elmúlt két évben
egyre többet utaztam a válogatottal nemzetközi versenyekre, ez az első alkalom,
hogy egyedül merészkedem ilyen messzire, Japánban sem jártam azelőtt. Mennyi
itt az idő ilyenkor? A pilóta bemond valamit, a szokásos szöveg a kinti
időjárásról, de olyan szörnyű az akcentusa, hogy a hangosbemondó is belerecseg.
Odakint köd van. A kifutón veszteglő gépek hatalmas tömegei baljós
árnyalakokként úsznak el mellettünk, ahogy közeledünk a kapuhoz. Végre, egy
újabb zökkenéssel leparkolunk.
Ahh, ez rohadt jól esik, nyújtóztatom ki végre a
lábam a gépről leszállva, és a bőröndöm magam után húzva igyekszem megtalálni a
taxidrosztot. Nem sok időm volt csomagolni, csak egy kézipoggyásszal utaztam.
Végső esetben majd kölcsönzök Victor cuccaiból – a tag mindig lehetetlenül sok
csomaggal utazik, egyszer a túlsúly miatt másfél órába telt, mire végül felrimánkodta
magát a járatra, majdnem lekéstük az Európa-bajnokságot miatta. Habár a dívás
belépőitől általában mindenki el van ájulva, Yakov cseppet sem volt lenyűgözve
tőle. Gyanítom, ahogyan most sincs.
Mégis, mi a fenét képzeltél, Victor?!
Mégis, mi a fenét képzeltél, Victor?!
Sikerül megértetnem magam
a taxissal angolul, és azt is megtudom, melyik pályaudvarra kell mennem, hogy
Hasetsuba utazzam. Wow. Moszkva ehhez képest kellemes vidéki idill. Befeszülök
a hátsó ülésen, mint pók a lucernásban, ahogy a kocsi a lehajtóról bevág a
forgalom sűrűjébe, és felveszi a körülöttünk haladó autók ritmusát. Nem tudom,
hogy a heves szívdobogás, ami most elfog, izgalom-e vagy feszültség, vagy esetleg
csak annak köszönhető, hogy legalább már kétnapnyi edzést hagytam ki, és
hiányzik egy kis adrenalin. Levezetésképpen párszor beleöklözök az első ülés
fejtámlájába, amivel elérem, hogy a sofőr idegesen hátraforduljon és rámripakodjon.
Hatalmas fénytáblák, égbe
nyúló bevásárlóközpontok és irodaházak, és kaja, kaja mindenhol! Mondtam már,
hogy megveszek az ázsiai kajáért? Legszívesebben megállítanám az autót, hogy
pár órára eltűnjek Tokióban. De nem, első a kötelesség. Talán visszafelé lesz
időnk. Igen, sokkal jobb ötlet visszafelé eltölteni egy-két napot itt, amikor
Victor is velem lesz. Ő biztos ismeri a legtutibb helyeket, hisz már járt itt
párszor. (Victor valahogy mindenhol ismeri a legtutibb helyeket.)
A vonatút Kitakjusúig
néhány óra, amit ájulásszerű alvással töltök. Kurvára kipihenten fogok megérkezni, döntöm el, kipihenten, elszántan és legyőzhetetlenül.
Ehhez képest csak kurvára
éhesen érkezem meg. Még jó, hogy egy bevásárlóutcán keresztül vezet az utam,
ahol betolok valami pirított húsfélét (Csirke? Remélem, hogy csirke!), eléggé
rendben van, és ha már itt vagyok, akkor beújítok magamnak egy pulcsit. Naná,
hogy tigrises, elvégre én vagyok az „orosz tigris”, habár sajnos Victor
indiszkréciójának hála a pályatársak közt egyre jobban kezd elterjedni a „
dühös kismacska”. Barmok. Na de most ezzel a totál király instagram poszttal
majd helyreállítom az univerzum rendjét! Helló, Tiger!
Hol a picsában vagyok? – nézek körül aztán
tanácstalanul.
A vásárlóutca vége egy
hídra kanyarodik fel. Melyik oldalon lehet? Minden baromira nem oroszul, de még
csak nem is angolul van. Meg kell kérdeznem valakit. De… várjunk csak, abban
sem vagyok biztos, hol szállt meg ez a baromarc. Mégsem mehetek oda az első
ismeretlenhez, hogy csókolom bácsi,
tessék már megmondani, merre találom Victor Nikiforovot? Vagy igen..? Egy
próbát mindenesetre megér.
- Á, szóval te is Victor
rajongója vagy? Sok időt tölt a ott a jégpályán – mutat a pasas egy épületre a
folyó túloldalán. – Ott biztosan megtalálod.
*
Hogy a francba keveredtem
ebbe az idióta helyzetbe. Hallgatnom kellett volna Yakovra, amikor pár órával
ezelőtt a telefonon keresztül megsemmisítette a dobhártyáim.
Yuuri Katsuki. A Másik Yuri.
Yuuri Katsuki otthonában Yuuri
Katsuki kedvenc ételét esszük Yuuri Katsuki családjával. Máris tele a hócipőm
az egésszel. De túl késő: már rábólintottam erre a béna Hasetsu On Ice párbajra. Súlyos károsodás érhette az ítélőképességem
a repülőúton.
Legalább a katsudon nem
olyan szar, mint ahogy kinéz.
- Még egy tányérral
adjatok! – követelem.
- Ó szegény, alaposan
kiéhezhettél a repülőúton. – Paskolja meg a vállam Yuuri anyja. Igaz ami igaz,
átaludtam az étkezéseket, és másfél nap alatt csak azt az egy tál rizses
csirkét (Istenem, add, hogy csirke legyen, plíz) ettem a piacon.
Victor felnevet.
- Yurio, ha így
folytatod, nem férsz majd bele a kosztümödbe.
Ja igen. Mondtam már,
hogy nevet változtattam? Nem? Hát azért, mert
kurvára nem változtattam nevet!!! Yuri vagyok, az első, az Igazi, de rajtam
kívül úgy tűnik, ez a tény mindenkit hidegen hagy.
Victor megjegyzése azért
idegességgel tölt el, és lefelé sandítok a hasamra.
- Csak vicceltem! – kapja
el a tekintetemet. – Valójában rádférne még néhány tányér ebből a mesés
katsudonból. Yuuri, te ezzel szemben jobban tennéd, ha nem is szemeznél vele…
Yuuri elvörösödik, én meg
büszkén vetem fel a fejem, és még jobban behúzom az egyébként is teljesen lapos
hasam. Hiába, odahaza én vagyok a leghajlékonyabb az összes pályatársam közül,
a csajokat is beleértve. Szerencsés
gének? Meg az a napi másfél óra nyújtás. Még Victor sem képes azokra a
figurákra, amikre én, Malacpofa meg nyilvánvalóan a nyomomba sem érhet, a
dagadt disznó. Hirtelen elfog a vágy, hogy a szobámba menjek, és az esti
rutinomba kezdjek, angol spárga, francia spárga, egyik láb a nyakba, másik láb
a nyakba. A fülembe dübörög a zene, dead
or alive fight back, and despair is your knife, it's time to stand up. De
most még nem lehet, talán majd ha mindenki eltakarodott szunyálni. Rohadtul nem
vagyok álmos úgyse.
A vacsora után átmegyünk
a fürdőbe, amiről Victor már annyit ömlengett. „Úgy érzed majd magad utána, mint aki teljesen újjászületett, fantasztikus”,
lelkendezik csillogó tekintettel vacsora közben. Egyébként is, Victor
szerint minden fantasztikus aminek
bármi köze van Hasetsuhoz vagy a Katsuki családhoz. Még a szokásos,
pszichotikus szinten motivált önmagához képest is fel van pörögve, és azon
kapom magam, hogy elgondolkozom, vajon ezúttal meddig tart ez nála.
- Arra nem lesz szükséged
– bök Kastsuki Mari a fürdőnadrágom felé, amikor behozza a tiszta törölközőket
a szobámba, miután átöltöztem.
- Micsoda?!
- Pucéran használjuk a fürdőt – világosít fel
segítőkészen.
Remek.
- Majd ott ledobom – vetem oda neki, és felmarkolok egyet törölközőhalom
tetejéről. Hihetetlenül puha és meleg.
- Mit csináltál ezzel?! –
tapogatom meg gyanakodva a törcsit, mint valami idióta. Nem tehetek róla: életemben
nem éreztem még ilyen kellemes puhaságot!
- Felmelegítettem őket
neked. Mindig ezt csinálom Yuuriéval is.
Valamiért most eszembe
jutnak a kolesz hideg folyosói, a kegyetlen séta reggelenként a zuhanyzóból,
amikor ha nem törölközik meg az ember rendesen, a vízcseppek ráfagynak a bőrére,
mire visszaér a hálóterembe.
Ilyen lehet, amikor igazi családban él az ember, fut át az agyamon.
#lőjetekfejbe #ilovekatsudon
*
Nem tudom, miért vagyok
meglepve: előre tudhattam volna, hogy Victor megint valami vérlázító faszsággal
fog előállni, csak hogy engem idegesítsen. Még
hogy agapé.
„Feltételek nélküli szeretet, amilyen Istené. Amilyen egy
szülőé. Végtelen. Önfeláldozó. Nem vár semmit.”
Victor szavaitól,
valamint másfél órányi utánaolvasás után sem lettem okosabb, honnan az anyámból izzadjam ki neki az
agapét?! Szükségem van egy B tervre, ez világos. Frusztráltan ejtem le a
telefonom a hasamra. Az egyetlen gondolat, ami vigasztal, hogy Yuuri épp olyan szuicidnak
tűnt a programok kiosztása után, mint ahogy én éreztem magam. Victorra vall:
nem is tud nyugodtan aludni éjjel, ha aznap nem lehetetlenítette el legalább
két ember életét.
Aztán zseniális gondolat
fut át az agyamon. Mi van, ha ez egyszer nem ő maga jobban megdöbbenne, mint
amennyire ő döbbent meg másokat? Hah. Ez az! Ez lesz a B terv. Holnap mindenki
másnál előbb lemegyek a pályára, és elkezdem begyakorolni a másik programot. Az
Eroszt. (Még jó, hogy mindkettőt felvettem a telómmal, nem csak az enyémet.)
Amikor végül Victor és Malacpofa is elődugják az orrukat, addigra már
tökéletesen fog menni, és az előadásom láttán Victor is belátja szánalmas
tévedését. Malacpofa miatt nem aggódom, ő eleve nem akarta azt a programot.
Minden tökéletes lesz így!
Ez totál szívás, állapítom meg hat óra
múlva, amikor kora reggel ott állok az üres hasetsui jégpályán. Zavartan
botorkálok vissza a telefonomhoz, hogy még egyszer megnézem a videót, amint
Victor az Eroszt adja elő. Olyan
könnyűnek látszik! Mit csinálok rosszul?! Oké, az ugrást elcsesztem, és a
karom sem emeltem itt fel úgy, ahogy ő, de még valami hibádzik.
Újra próbálkozom,
ugyanazzal az eredménnyel. Be kell látnom, hogy így kezdésnek épp annyira nem
vágom ezt a témát, mint az Agapét. Talán ha videóra venném a saját
teljesítményem, és aztán összehasonlítanám a kettőt, akkor okosabb lennék. Nagy
nehezen sikerül úgy kiegyensúlyoznom a telóm egy otthagyott papírdoboz és a
kulacsom segítségével, hogy a pálya nagy része látszódjon a felvételen.
Megállok a jég közepén, és veszek egy mély
lélegzetet. Amikor Victor mozog erre a zenére, a testét mintha valami vad,
idegen erő mozgatná. Nem tudod levenni róla a szemed. Ez hiányzik az én
előadásomból. A mozdulataim kiszámítottak: nagyon is látható az erőlködésem.
Még jobban összeszorítom a szemem, megfeszített elmével igyekezve felidézni
Victor mozdulatait. Nem nehéz, hiszen vagy ezerszer megnéztem a videót tegnap
óta. Még mindig erre a képre fókuszálva, de résnyire nyitott szemekkel mozogni
kezdek a zenére, amikor az ismét elindul. Tökéletes élességgel előttem van
minden mozdulata.
Ezúttal más érzés.
Erősnek érzem magam, de ez nem izomerő, inkább mintha elektromosság járná át a
testem. Biztos vagyok benne, hogy bárkit halálra tudnák sújtani egyetlen
érintéssel, akár a puszta tekintetemmel is. Vagy csak szimplán az uralmam alá
vonni őket, hogy úgy táncoljanak, ahogy én fütyülök. Malacpofát. Még Victort magát
is.
Victor…
Most jön a legnehezebb
ugrás. Szinte meg sem kottyan, a bőröm szikrázik az elektromosságtól pörgés közben.
Érkezéskor érzem, hogy előre hullik a hajam az arcomba, és ez egyszerre
gyönyörrel tölt el. Eddig nem értékeltem kellőképpen a saját testem: tizenöt év
után most fedezem fel a mozdulataimban rejlő gyönyört és energiát. Igen,
persze, ott volt az esténkénti matatás a paplan alatt, vagy a gyors mozdulatok
zuhanyozás közben… de nem ez, nem így. Lépések
energikus sora; immár teljes mértékben uralom a minden porcikám, és a testemen keresztül
a külvilágot, ellenállhatatlanná váltam.
Nem is veszem észre, hogy
közben megállt a zene. Ahogyan nem veszem észre azt sem, hogy Yuuri és Victor
már egy pár perce ott állnak a pálya szélén – csak akkor, amikor végül remegve,
kifulladva térdre esem a jégen, mintha a varázslat, ami eddig uralma alatt
tartott, egy csapásra megszűnt volna, maga után hagyva egy üres vázat, ami én
vagyok. Eltart egy darabig, amíg összeszedem magam.
Kába fejjel siklok a
kijárathoz, és csak ekkor tudatosul bennem, hogy közönségem is volt. Yuuri
lenyűgözöttnek tűnik, ám én idegesen pislantok Victorra. Fagyos csend. Victort
sosem láttam még dühösnek. Most viszont kétségtelenül az.
- Ha nem vagy képes
tartani magad a szabályaimhoz, akkor jobb, ha most rögtön haza is mész. Segítek
csomagolni – közli kimérten.
A szívem a mellkasomból a
gyomromba liftezik, fittyet hányva az anatómiai akadályokra. A nyelőcsövem
mintha hátulról megragadná valaki, és eszeveszetten a nyakcsigolyámnak kezdené
préselni.
- Én csak… – hápogom.
- Nem! – kiált fel
Victor. – Nincs semmi „én csak…”, Yuri!
Hogyan várnád el, hogy az edződ legyek, amikor minden egyes döntésem megkérdőjelezed?
Tényleg ezt tenném? Eddig
nem tűnt fel. Most, hogy így ebből a szemszögből is megnézem a dolgot…
- De soha nem hallgatsz
meg! Soha nem érdekel, hogy én mit szeretnék! – vágok vissza. Könnyek égetik a
torkom, de ez csak még jobban feltüzel. – Elvárod, hogy hanyatt vágjuk magunkat a
koreográfusi zsenialitásodtól, miközben sakkbábunak tekintesz bennünket!
- Biztos vagyok benne,
hogy Victor a legjobbat akarja nekünk, Yurio – próbál békíteni Malacpofa.
Ökölbe szorul a kezem,
tán még a fogaim is megcsikordulnak.
- Ha így gondolod, Yuri,
nem értem, miért követtél Japánba, hogy én koreografáljam a programod.
Hát azt én sem értem, faszfej! – akarom az arcába
ordítani, de türtőztetem magam. A lobogó düh alatt halkan szóló józan ész azt
mondja, még így is ez a legerősebb bemutatkozó program, amit valaha bárki előadott.
Az önérzetemre vagy a győzelemre van nagyobb szükségem? Lehetetlen helyzet! A
dilemmába belelilul a fejem, de nem jutok dűlőre magammal.
- Az ég szerelmére, kérj
bocsánatot, Yurio! – suttogja Malacpofa.
Még tőle fogadjak el
tanácsot?! Hová süllyedtem.
- Sajnálom – hajtom le
végül a fejem. – Ne haragudj rám, Victor.
(Ezt még megkeserülöd! Mindketten megkeserülitek!)
Victor szigorúan tanulmányozza
az arcom. A vonásai kemények - érzem, ahogy lebiggyed a szám a tekintete súlya
alatt.
- Felejtsük el hát – öleli át végül a vállam
nagyvonalúan.
*
Ezután egy időre legalább
lenyugodnak a kedélyek. Éjszakába nyúló edzések, felsebzett lábak és tenyerek, folyamatosan
sajgó izmok mellett még nekem is alábbhagy a harci kedvem. Közben keresztül-kasul
felfedezzük Hasetsut, a nindzsa kastélyt (nekem is kellett egy szelfi!) és a
tengerpartot, valamint annyi katsudont eszünk, hogy Yuuri családjának nagyipari
előállításra kell berendezkednie.
Egyik reggel Victor késik
edzésről. Biztos már megint beivott
valahol, esetleg elaludt, vagy csak elfeledkezett az időről, miközben
FaceTime-on cseveg valamelyik ismerősével. Én rezignáltan ugrálom a
négyeseket a jégen, Malacpofa viszont tiszta idegbeteg: fél percenként tekintget
az ajtó irányába, azaz kábé minden elrontott ugrása után.
- Mi van, apuci nélkül
nem megy? – kóstolgatom, ahogy tökéletes tartással elsiklom mellette.
Aztán mégis csak megsajnálom,
biztos a tavasz hozza elő belőlem az érzékeny oldalam, faszom se tudja. Szerencsétlen idióta, nézek vissza rá,
ahogy ott áll, tanácstalanul, mint egy kiskutya, akit a gazdája a pályaudvaron
felejtett. Még nem tudhatja, hogy Victorra várni mindig egy örökkévalóságnak
tűnik. Talán a szárnyaim alá vehetném egy kicsit, hisz én már sokkal régebben
vagyok ebben a bizniszben. Ezzel Victornál is jó pontokat szeretnék – amelyekre
most igazán szükségem van-, akármennyire undorít is a gondolat, hogy segítsek
Malacpofának.
- Megmutatom – vetem oda neki foghegyről.
Malacpofa szemmel
láthatóan össze van zavarodva, mint egy csecsemő a topless bárban. Már csak
ezért megérte.
- Talán tudat alatt félek
a sikertől - kockáztatja meg, amikor
huszadszorra is seggre esik.
- Pedig attól igazán nem
kell tartanod – vigyorgok rá elvetemülten.
Egy fél pillanatig nagyra
nyílt szemekkel bámul rám, aztán elneveti magát.
- Csuda mókás fazon vagy,
Yuri Plisetsky!
Tényleg?! Nekem nem tűnt fel.
*
Táncolnak a jégen.
Egyszerű hülyéskedéssel kezdődött, bedobtam valamit arról, hogy Yuurinak
nagyobb esélye lenne megugrani azt a négyszerest, ha Victor felkapná az ölébe,
és ő ugrana helyette, de azt álmomban nem gondoltam volna, hogy az az idióta
meg is próbálja. Na jó, nem az ölében tartja, és nem négyest ugranak, de még
így is elég rizikósnak tűnik a dolog.
A páros korcsolyázás
teljesen más kategória, mint az egyéni. Egyéniben, ha rontasz, akkor max
eltöröd kezed-lábad, vagy beszerzel egy jó kis agyrázkódást. Párosban viszont
ha hibázol, akkor elég jó eséllyel elmetszed a másik artériáját a talpadon
viselt pengével.
A próbálkozás abszolút
röhejessége ellenére el kell ismernem, nem festenek rosszul. Majdnem egymagasak
és most, hogy Malacpofa ledobott néhány
kilót, a testfelépítésük is hasonló, mindössze a színiek alkotnak éles
kontrasztot, ahogy összekapaszkodva suhannak. Fekete-fehér-fekete-fehér
pördület.
- Most én, most én! - csapkodok a kezemmel, amikor végre
megállnak.
- Ti ketten rémesek
vagytok, teljesen lefárasztotok – nevet Victor, de odasiklik elém, és
meghajolva a kezét nyújtja nekem.
Csak rám figyel ebben a
pillanatban, és én úgy érzem magam, mint valami nyálas Disney hercegnő, és ez egyáltalán nem kellene hogy ekkora
örömmel töltsön el!!! A torkomban dobog a szívem, ahogy megfogja a kezem,
és a következő pillanatban már repülünk.
Lépéssorral kezdünk: erős
kézzel fogja a karom, miközben vezet. Érzem, azt igyekszik felmérni, mennyire
tudom követni a hirtelen váltásait. Korábban
kell felkened, Victor Nikiforov, ha ki akarsz fogni rajtam. Könnyedén
lépést tartok vele, és tüntetően becsmérlő arcot vágok. Ezt látva megvillan a
szeme, felvonja a szemöldökét, csakugyan,
Yurio?
- Remélem, nincs tériszonyod – szűri oda a fogai között.
Mire kifújhatnám az akkor
beszívott lélegzetet, könnyedén felkap a jégről, megemel a feje fölé. Yuurival
nem tudta ezt megtenni, de az én minden feleslegtől mentes, hajlékony testem
nem okoz problémát neki. Megtámasztott emelés: a derekamnál fog. Repülök a jég
felett Victor biztos kezében. Rávigyorgok Malacpofára, aki nyitva felejtett
szájjal figyel bennünket. Aztán hátra dobom a hajam és lehunyt szemmel élvezem
a menetszelet. Csodálatos!
De már fordulunk is ki az
emelésből, a korcsolyám ismét a jeget érinti, egymás mellett siklunk tovább
könnyedén.
- Mi van, az öreg
csontjaid nem bírták tovább a pihesúlyom? – húzom gúnyos mosolyra a számat. Néha
engem is kiakaszt, mekkora kis köcsög vagyok. Egyáltalán nem ebbe az irányba
akartam elvinni ezt az egészet, de most már késő.
Victor öntelt arcán csak
egy villanás a nekem dobott kihívás, akkor
ezt kapd ki, és kipördít maga mellől, fél kézzel megtartva.
Halálforgás. Olyan mélyen
pörgök benne, hogy szinte meg tudnám csókolni a jeget. Mámor, ami mire
átjárhatna, már fájdalommá változik. Francba! Hogy bírják ezt a csajok? A karom ki
akar szakadni a helyéből. Állj le, Victor!, akarom kiáltani, de az arca olyan
átszellemült, a zenében él ebben a pillanatban, és nekem nem jön ki hang a torkomon.
Nincs elég erőm. Érzem, ahogy kicsúsznak az ujjaim a szorításból, nem tudom
tartani tovább a fogást. Elengedem a kezét és repülök a jégen át, repülök,
egyenesen neki a paravánnak.
Kézzel előre érkezem, és
a tenyeremmel csökkentem a becsapódást, ösztönösen védve a fejemet. Kurva nagy
csattanás a pálya lélegzetvisszafojtott csendjében.
- Yuri! - Victor máris
ott terem mellettem. Letérdel mellém, és
megérinti a vállam, de ekkor már Yuuri is ott van.
- Szálljatok le rólam –
taszítom el magamtól Victort a mellkasának lökve a térdem, miközben igyekszem
talpra vergődni.
- Sajnálom, Yurio. – Az
őszintén bánatos arca az utolsó csepp a pohárban.
- Hányszor mondtam már,
hogy ne nevezz így! Máskor inkább figyelj a helyes fogásra! - oktatom ki csípőből.
- Nem Victor hibája volt.
Láttam, hogy elengedted a kezét – kotyog közbe a Másik Yuuri.
Már csak a te hozzájárulásod hiányzott ehhez az amúgy is kétségtelenül
csodás szituhoz, Malacpofa.
Victor szkeptikus arccal
néz rám.
- Miért engedtél el?
- Nem engedtelek el!
Kicsúszott a kezem!
- Szólnod kellett volna,
ha úgy érezted, nem bírod tovább tartani a fogást – közli hidegen. – Nem kell
mindig akkora szájhősnek lenned.
Műkorcsolyázás helyett
jelenleg sokkal vonzóbb lehetőségnek tűnik az ökölvívás: kapásból kiüthetném
ezt a két barmot. Kezdve Victorral. A düh vörös lángként zabálja fel a látómezőm,
még a jég is vörös fénnyel izzik alattunk. Talán mégis csak agyrázkódásom van?
- Rendben van a karod? –
kérdezi aggódva Yuuri, és megpróbálja megfogni a csuklóm. Akkorát taszítok
rajta, hogy nekiesik a paravánnak. A szívemelő látvány egy pillanatra
elfeledteti velem a metsző fájdalmat, ami a csuklómba hasít abban a pillanatban,
hogy erőt fejtek ki a kezemmel. Az arcom gyötrelmesen összerándul.
- Mutasd a kezed – szól rám Victor, akinek ezúttal nem
kerülte el a figyelmét a fájdalmam.
- Nesze, itt van –
vicsorgok, és az orra elé tartom a felemelt középső ujjam. Aztán a fél
pillanatot kihasználva, amíg meglepetten bámul rám, fenségesen levonulok a
pályáról.
Estére persze kétszeresére
dagad a jobb csukóm. Mozgatni ugyan tudom, de óriási kínokkal jár minden
mozdulat. Legszívesebben lefeküdnék az ágyamra és meghalnék. A lefekvésig el is
jutok, és éppen a meghalásra fókuszálok elszántan.
- Yurio, vacsora! – szól
be ekkor Mari.
- Nem vagyok éhes! –
hazudom.
- Ne csináld már, enned
kell – csatlakozik hozzá Malacpofa is, és bedugja a fejét az ajtón. Hozzávágom
az első kezembe kerülő tárgyat, ami sajnos épp a telefonom. Totál megérte. Ezek után nem zavarnak
vagy öt percig. Időközben kintről susmus hallatszik, talán sorsot húznak, hogy
kit küldjenek be a jégtigris barlangjába?
Végül egy tál katsudon
jelenik meg a résnyire nyitott ajtóban, alatta egy fehér szalvéta lóg.
- Békével jöttem – rebegi
Victor. – Beléphetek a harci területre?
- Csak ha hajlandó vagy
szembenézni a vad tigrisisten haragjával - figyelmeztetem.
- Cuki vagy, amikor a feldühödött kismacskát
adod.
Két mondatot sem tud úgy kiejteni a száján, hogy ne
bassza fel máris az agyam.
- Miért nem akarsz vacsorázni?
- Nem igazán tudok pálcikát használni – emelem fel a
feldagadt kezem. – Bal kézzel meg béna vagyok. Egyébként is jobb lenne, ha éhen
halnék.
- Mi ez a hülyeség? – ül
le Victor az ágyam szélére.
Ki engedte meg neki?!
A szemem sarkából
sandítok csak rá, tüntetően nem nézve fel a laptopomból. Az olívazöld kimonója
van rajta, enyhén szétnyílik a mellkasánál. Utálom, ahogy hirtelen kihagy egy
ütemet a szívem, és összeszorul a torkom. Hagyjon már békén! Nem látja, hogy
zavar!?
A mosolya barátságos,
békülékeny. Eszembe jut, ahogy Yuurival táncoltak a jégen. Hirtelen bele tudnék
fejelni az arcába.
De nem teszem. Lecsukom a
laptopot az ölemben, és behunyom a szemem. Aznap már másodszor érzem úgy magam,
mint valami kibebaszott Csipkerózsika.
Hallom, hogy Victor egy
koppanással leteszi a porcelántálat a padlóra. Aztán az érintése a kezemen:
felemeli a csuklóm, és lassan visszahajlítja.
- Aucs -jajdulok fel
rezignáltan.
- Nincs eltörve, de pár
napig pihentetned kell. – Nem mondod. – Nagyon fáj?
Röviden bólintok.
- Sajnálom, Yuratchka –
sóhajt. – Nem kellett volna reagálnom a csipkelődéseidre.
Victor. Miért kell ennek ilyen nehéznek lennie? Miért
kellett eljönnöd Pétervárról? Mi az, ami hiányzott? Miért nem beszéltél róla
sosem? Miért vagy egy kapitális nagy barom? Remélem, hoztál abból a rizses
sütiből is. Nagyjából ezek a gondolatok kergetőznek a fejemben.
- Nekem pedig nem kellett
volna basztatnom téged – mondom kelletlenül.
Egy mély sóhajt hallok, és aztán meleg érintés az arcomon.
- Gondolom, egyikünk sem egy egyszerű eset, котенок.*
Frankón azt akarja, hogy zokogjak?!
- Most pedig nyisd ki a szád - utasít.
Hogy pardon? Ez elég
random. Még egy olyan ipsétől is, aki büszke arra, hogy mindig meg tud lepni
másokat. A szám helyett a szemem nyitom ki, csak hogy közvetlen közelről
meredjek az elegáns kézmozdulattal az arcom elé tartott malacsültre.
- Irányítótorony,
leszállási engedélyt kérek a rakománnyal - közelíti a pálcikákat a számhoz, hogy
kénytelen vagyok kinyitni, ha nem akarom, hogy az egész cucc a pólómon
landoljon. Ez most komoly???
Nevet. Említettem már,
hogy Victor nevetése azt az érzést váltja ki az emberből, mintha a
születésnapod, karácsony és húsvét is épp arra a napra esne, amikor megnyerted
a lottóötöst? A pasasból úgy sugárzik az optimizmus, mint Csernobilból az atom.
És vajon ez mentség arra, hogy engedelmesen hagyom, hogy az egész tál kaját
belapátolja az arcomba, miközben azt magyarázza, mivel tehetném a Biellmann
forgásom még tökéletesebbé? Aligha.
*
Néhány órányi duzzogás és
egy rövid szunya után úgy döntök, hogy kegyesen megbocsájtok nekik és
csatlakozom hozzájuk a medencénél. Elég későre jár, de ez a legjobb idő a
fürdésre: amikor az összes szállóvendég eltakarodott a szobájába, és csak a
család részére van nyitva a fürdő.
Macskaléptekel osonok
végig a folyosókon a törölközőmmel a kezemben, és örömmel látom, hogy nyitva
felejtették az öltözőajtót, így egészen váratlanul ronthatok rájuk, ádámkosztümben
becsobbanva kettőjük közé a medencébe és ezzel szétbarmolva az andalgásukat.
LOL.
- Magamra emlékeztet. A
nyerni akarása.
Megtorpanok, ahogy Victor
hangja megüti a fülem. Ezek tényleg rólam
beszélnek?! Mekkora parasztok!
- Nem lehet könnyű,
árvaként…
Ne
merészelj sajnálni, baromarc!!!
- Ne. Mindennél jobban utálja, ha sajnálják...
Victor tudja. Victor ismer, mosolyodok el
elégedetten.
- …ami csak még inkább összefacsarja az ember
szívét, ha ránéz – fejezi be. - De
bolond lennél, ha alábecsülnéd.
- Eszemben sincs. – Yuuri
hangja őszintén feszültnek hangzik. Legyél
is betojva, apám. – Mindig ilyen harapós?
- Kamasz, mit vársz tőle?
– nevet fel Victor. De aztán ellágyul a hangja. Ellágyul. Szánalom. – Bevallom,
talán mind hibásak vagyunk benne kicsit, hogy ilyen kiállhatatlan tinédzser
lett. Én főleg. Már egész kisgyerek korától nyilvánvaló volt, hogy kivételes
tehetség, és hát a szülei híján mi, a pályatársai és edzői voltunk a családja.
Nem tudtál ránézni és nem elolvadni az elszánt kis tekintetétől.
Forog velem az öltöző.
Azt hiszem, mindjárt kidobom a taccsot a linóleumra. Mintha a világ a feje
tetejére állt volna, és egyszerre minden rossz helyre került. Az a nap jut eszembe, amikor nagyapus elvitt
Carszoke Szeloba, a Katalin-palotába, és a nagy csarnokban az ablakokat
visszaverő tükrökkel szemben állva hirtelen nem tudtam, merre van a kint és
merre a bent. „Árva.” „Nem tudsz nem
elolvadni tőle.” „Kiállhatatlan tinédzser.”
Biztos, hogy rólam beszélnek ezek? A picsába!
- Engem pedig utál, mert azt gondolja, hogy elcsábítottalak Oroszországból.
Nos, kezdjük azzal, hogy
Malacpofa téved. Először is, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy Victor a
saját hülye ötletét követve jött Japánba. Teljesen jellemző rá. Másodszor, nem
utálom Malacpofát. Dühös vagyok rá, általában, mert az idióta agyalásával
elpazarolja a tehetségét. És igen, szarrá szeretném alázni a jégen a
produkciómmal. De utálni egy ellenfelet? Az nem sportszerű.
Óvatosan előre lépek,
oda, ahol a vastag függöny még takarja az alakom, de én kilátok a félig nyitott
üvegajtón át a medencére.
Victor a medence szélén
ül elnyújtózva A jobb lába lazán belelóg a medencébe, karjait a feje alatt
nyugtatja: a póz kirajzolja a hasizmait, és az arcom forróságból ítélve talán pár
másodperccel tovább időztem a látványon a kelleténél. Yuurit figyeli, aki a
másik oldalon a keskeny párkányra hajtja a fejét, és lehunyt szemmel lebeg a
vízen. Nem tudom, melyikük arcán nyilvánvalóbb a pillanat boldogsága.
Az időzítés tökéletes
lenne, hogy bevágódjak közéjük a medencébe, a szétfröcskölő vízzel sokkolva
őket. Ám szintén tökéletes arra, hogy hang nélkül visszaosonjak a szobámba és
belezokogjak a párnámba.
#istengyűlöl #azérzéskölcsönös
*
Malacpofa nővérének
rajongása tagadhatatlan. Eddig kétszer is elkaptam, ahogy hunyorítva a
telefonja képernyőjén pózoló énekessel hasonlítja össze a profilom.
Most meg lehetetlenül
pillog rám a kerti asztal túlfeléről.
- Valami lány?
- He?
- Elrévedt a tekinteted. Kiről álmodozol? –
pöfögi az arcomba két slukk között.
Tényleg muszáj ezt?!
- Ja. A csajom dudáira gondoltam épp – dobom
be az első faszságot, ami eszembe jut.
- Nincs is csajod.
- Honnan tudod?!
Etess mást, kis pöcs, üzeni az átható
tekintete. De szerencsére megtartja magának a véleményét
*
Tudjátok, a legdurvább
az, hogy tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy minden dühkitörésemmel, minden
vitriolos megjegyzésemmel, minden apró kis baszakodásommal csak az ő véleményük
erősítem meg. Olyan érzés, mintha belegabalyodnál egy hálóba, és te akárhogy vergődsz,
ahelyett, hogy kiszabadulnál belőle, csak még inkább gúzsba kötöd magad. Meg
fogok fulladni, és nincs nálam kés, hogy elvágjam a köteleket. Ők meg csak
röhögnek rajtam.
Belerúgok a kikötőt
szegélyező betonfalba.
Ma reggel a pályán Victor
mozdulatról mozdulatra végigment a rutinon Yuurival. Ő maga emelte fel annak
kezét a kívánt tartásba, miközben a másik tenyerét a csípőjén pihentette.
- Nekem nem mutatod meg?
– sziszegtem, amikor lejöttek a pályáról.
- A te technikád
makulátlan, Yurio. Nálad itt van a hiba – mondja, és a szívemre bök a
mutatóujjával, a körme majdhogynem átdöfi a pólóm.
Hah, nem is sejted.
Ördögi kör: ha
tökéletesen csinálom, Victor kevesebb figyelmet szentel nekem. Ha elbaszom…
akkor olyanná válok, mint Malacpofa. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak, nem
igaz? Miért is gondolkodom egyáltalán el a lehetőségen? Nem akarom lúzerként
végezni!
Amikor felugrottam az
első Japánba tartó repülőre, olyan egyszerűnek tűnt minden: visszarángatom azt
az idiótát Pétervárra, hogy teljesítse az ígéretét és folytassa az edzést a
Grand Prix-re. No para. Elvégre a korcsolyázás az élete, nem? Ahogy az enyém
is.
Akkor hogy baszódtak el
ennyire a dolgok? Mi ez az egész vele és Malacpofával? És mi a lófaszt keresek
én itt? Mikor egyértelmű, hogy nem áll szándékában hazajönni. Megvan a
koreográfia, amiért jöttem. Miért nem lépek le, daszvidanyja, seggfejek?!
Az üres papírpohara
hozzávágom az egyik pofátlanul bámészkodó sirályhoz. Húzz el, köcsög, nincs itt
semmi látnivaló. Életemben nem voltam ilyen dühös. Leszámítva tegnap, amikor Malacpofa
üdvözült arccal bejelentette, hogy meglelte Eroszt a tányérjában a malacsült
alatt. Legyél boldog vele. Tényleg ezért
a félkegyelműért hagyod abba a versenyzést, Victor?!, Kést lehetett volna
állítani a sűrű, kínos csendbe - habár én inkább Malacpofába állítottam volna
azt a kést, ha már.
A koreográfia lehet, hogy
megvan, mégis, az az érzésem, hogy valami végleg elveszett. Az egész helyzet
elbaszott, és minél tovább maradok benne, annál elbaszottabbnak érzem magam én
is.
Szóval maradok. Egyelőre.
*
Rájöttem, hogy mi zavar.
Azután a fürdőben kihallgatott beszélgetés után világosodtam meg egycsapásra,
mint nagyapa, amikor elmagyaráztam neki, hogy az emailjei vasárnap is
kézbesítésre kerülnek.
Ez az egész Másik
Yuri-ügy a probléma. Nem, nem a Malacpofáról van szó. Rólam. Én vagyok a másik
is, legalábbis ha Victor szavainak lehet hinni (ami kétséges, de nincs jobb
kiindulópontom). Az a Yuri, akit ő, Yakov, Malacpofa, Mila, Mari, egyszóval
akit mások látnak. Vagy csak akarnak látni? Ezen még gondolkoznom kell.
A gondolkodáshoz
legközelebb akkor van időm és kedvem, amikor Victor, én és Yuuri ruhapróbát
tartunk. Az a rohadt ruha indítja el az egészet, meg mernék esküdni.
- Hogy a francban van
ez?! – forgatom a kezemben ingerülten a veszettül szikrázó strassz- és
tüllcsomót. – Ezt az életbe nem fogom
felvenni, nem hogy korcsolyázni benne.
- Jesszusom, Yura, még
eltéped. Hadd segítsek.
Victor ujjai ügyesen
bogozzák ki az egymásba gabalyodott díszítéseket: néhány mozdulat csupán, és
kisimul a ruha. Büszkén tartja elém. Felismerem, persze, hogy felismerem. A legendás
áttetsző kosztüm Victor junior éveiből. Tényleg megengedi, hogy viseljem?
- Nos?
Kiragadom a kezéből. Kecses
vagyok, mint a Grincs, miközben lopja a karácsonyt.
- Megteszi.
Lerúgom magamról a
melegítőnadrágot és kibújok a pólómból. Victor közben a másik kosztümmel van
elfoglalva – azzal, amit Malacpofának szán. Nagy nehezen magamra rángatom a
cuccot, csak a cipzárral szorulok segítségre, de végül ez is megvan. Victor
hátulról a két vállamra teszi a kezét, és a nagy állótükör felé terel. Nem
tudom, akarok-e belenézni. Gyerekes fintorral összeszorítom a szemhéjaim.
- Csodálatos! – sóhajt fel mögöttünk
Malacpofa.
Anyád picsáját. Megacélozom magam, hogy
farkasszemet nézzek a tükörrel.
Onnan a Másik Yuri pislog
vissza rám. Ártatlan, fehér tüllbe és strasszokba burkolva. Hát ilyennek akar látni. A Másik Yurinak.
- Totál picsás – nyögök
fel. Victor tekintete azonnal végtelenül bánatos lesz, mintha a szeme előtt
lőttem volna le a kutyáját. Szinte
megsajnálom. – De gondolom, elég jól fog mutatni mozgás közben - teszem hozzá kompromisszumkészen. Victor
arca megenyhül, és rajtam különös elégedettség ömlik el, pedig minden porcikámban utálom ezt a göncöt és úgy viszket tőle a
bőröm, hogy a tíz körmömmel tudnám szétcincálni apró darabokra.
Malacpofa ruhája persze
teljesen normálisan néz ki, sehol egy áttetsző részlet, sehol egy kósza smukk.
Még nekem is el kell ismernem, hogy jól áll neki: a fekete csak még jobban
kiemeli a bőre vakító fehérségét. Victor sütkérezik benne.
#heartbreak #NoFilter
*
Ha itt maradok, akár nyerek akár vesztek, elpusztulok. Beleolvadok ebbe a
képbe. Agapé, fehér tüll, „Yurio” és
„nem lehet nem elolvadni tőle”, és ma
reggel Victor elpirult, amikor
Malacpofa ránézett a hibátlanul kivitelezett négyszeres Salchowja után. (Amit én segítettem begyakorolni neki.)
Erosz a másik oldal, amit én soha nem érhetek el, mert Yuurinak lett
szánva. Talán még nem késő a méltóságom megmaradt darabkáit magamhoz véve
csendben kiosonni a hátsó ajtón.
Nem lep meg, hogy mindössze Yuko veszi észre, hogy az
eredményhirdetést meg sem várva eltűntem.
Tovább a harmadik fejezethez...
Tovább a harmadik fejezethez...
oh, this is heartbreaking
VálaszTörlésÜÜÜDV!
először: ahw, imádom a stílusod, ahogy átadot Yurio hisztiit, Viktor kiszámíthatatlan ragyogását, hmm
másodszor: itt annyira, de annyira idegesít Yuuri, hogy csatlakozom Yurio merényletéhez, kést döfök belé
harmadszor: i m á d o m, de annyira, hogy különösebb véleményt se tudok mondani, csak OLVASNÁM, ÖRÖKRE // ehhez képest lassan értem ide, i know
a sok abszolút fav rész közül kiemelem ezt: "Mégsem mehetek oda az első ismeretlenhez, hogy csókolom bácsi, tessék már megmondani, merre találom Victor Nikiforovot? Vagy igen..? Egy próbát mindenesetre megér.", mert hiába vagyok irodalmon, ezen nem csak mosolyogtam, hanem hangosan felnevettem
xx
Én sem arról vagyok híres, hogy elkapkodom a válaszaim, ne aggódj. :D
TörlésIrodalom, ahhh nagyon jó lenne megint magyar irodalom órán unatkozni! (És sutyiban ficeket olvasni XD)
Boldog Nyuszit mindenesetre,
puszi,
Lidércke