Eredetileg ez lett volna az utolsó fejezet, de aztán egyrészt hosszúra nyúlt, másrészt nem tudtam dűlőre jutni a démonaimmal, milyen befejezést szánok a történetnek, így kettőt is írtam és stílszerűen az 'Agapé' illetve 'Erosz' címet adtam nekik, egyszerre fogom majd őket posztolni.
Most viszont egy elég depis fejezet következik, és mondanám, hogy nem ilyen sötét a lelki világom, de az oldalon lévő többi történet ismeretében úgyis lehazugoznátok, szóval nem mondok semmit.
Lehetek én is
„Lehetek én is, lehetek én is az egyetlen
Kinek szíve eddig még soha nem tapasztalt mértékben
Korlátok nélkül növekszik egyre
A sztratoszférán át tör a végtelenbe
Lehetek én is, lehetek én is az az egy
Az az egy”
Vakuk vakító villanása. Jobbra
póz, balra póz. Forgás. Ma különösen kevés türelmem van ehhez az egészhez, és
csak a jól begyakorolt rutin és az időközben gyémántkeményre csiszolt profizmusom
segít át az interjúkon. Meg az, hogy Otabek ezüstérmesként itt áll az
oldalamon.
- Yuri, mik a terveid
most, hogy véget ért a szezon? Azt rebesgetik, hogy Kazahsztánban fogod tölteni
a szünetet. Igaz ez?
Érzem, ahogy Becka
befeszül mellettem. Sosem volt az erőssége a sajtóval való jópofizás, és néha
olyan kifinomult tud lenni, mint egy láncfűrész. Nem szeretném megismételni a
calgari-i incidenst, ahol gyakorlatilag a fél riportergárdát elküldte a jó édes
anyjába, amikor a kettőnk kapcsolatáról kezdtek faggatózni.
- Mosolyogj – szűröm neki a fogaim közt -, és bízd ezt rám.
Pedig isten tudja, én sem
vagyok a diplomáciai érzékemről híres, de valahogyan az évek során csak rám
ragadt néhány mesterfogás a sajtó szédítését illetően. (Becka szerint egy
manipulatív fasz vagyok ilyenkor, de mint már utaltam rá, az ő véleménye talán
nem mérvadó a kérdésben.)
- Valóban azt tervezem – nézek egyenesen a
riporter szemébe -, hogy utazgatni fogok egy ideig, és igen, a terveim között,
több más országgal egyetemben, Kazahsztán meglátogatása is szerepel.
- Azt is rebesgetik,
hogy…
- Ha pedig már
Kazahsztánról van szó, bizonyára a nézőket is nagyon érdekli, Otabek hogyan
élte meg a sérülése utáni első versenyét. Be tudnál erről számolni nekünk? - fordulok felé.
Ugyan sem Beckának, sem a
kotnyeles riportereknek nem tetszik, hogy magamhoz ragadtam az irányítást,
mégis, ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy elkerüljük a további nem
kívánt kérdéseket. Elnézek a fejek felett, és bűntudat helyett csak végtelen
elégedettséget érzek. A mosoly már önálló lényként kel életre az arcomon a
vakuk villanására.
*
Sydney-ben ér bennünket a
hír. Éppen nyaralunk. Sosem voltam még
nyaralni, azokat a réges-régi nyári szüneteket leszámítva, amikor a nagyapával hosszú
heteket töltöttünk a tundrán.
- Meg tudnám szokni –
búgom Otabeknek, amikor visszajön a bárból a Coronitámmal és egy tál
nachosszal.
- Ne szokd meg. A
következő körért te mész – vonja össze a szemöldökét. – Hoztam olvasnivalót is – dob egy félig
elázott újságot a meztelen hasamra.
- Milyen régimódi,
már-már romantikus – jegyzem meg.
Így hát az újságból fogom
majd megtudni, ahogy a régi időkben értesültek az emberek a fontos hírekről, mondjuk
a Titanic elsüllyedéséről meg a holdraszállásról. Habár tévé már akkor is volt
talán, vagy mi.
Yuri Katsuki visszavonul.
Rövid cikk, nem bocsátkozik
részletekbe. Kiemeli Yuuri pályafutásainak főbb állomásait, köztük az utóbbi
évek együttműködését Victorral, majd a visszavonulás okának azt tünteti fel,
hogy Katsuki szeretne jelenleg a
magánéletére fókuszálni.
Mi a fene, csak
nem háziasszonyt akar játszani? Talán még gyerekeket is örökbe fogadnak Victorral, simán
el tudom őket képzelni á la Brangelina,
már persze a válásuk előtt. Igen, határozottan látom, hogy Victor odáig lenne
egy nagy, boldog mozaikcsaládért. Azon meg tényleg, miért is vagyok meglepődve,
hogy Malacpofa ilyen könnyen eldobja a karrierjét? Hiszen évekkel ezelőtt is
csak Victor közbelépésének köszönhetően tért vissza. Miért érzek mégis
keserűséget a torkomban?
Ledobom az újságot a
törölközőm mellé a homokra.
- Gáz van? – hajol felém
Otabek.
- Nincs. Megmártózzunk? -
Otabekben azt szeretem, hogy nem kenyere a pofázás.
Fürdés után visszamegyünk
a tengerparti apartmanba, amit erre a pár hétre vettünk ki. A nappaliban üres
és félig kiürült naptejes flakonok, hűsítő zselék, egy rakat napszemüveg, amihez
most csatlakoznak a vizesen ledobott gönceink. Az első napok pánikszerű
felfedezése után, hogy egy orosz és egy kazah műkorcsolyázó vagyunk, akik kellő
felkészülés nélkül indultak el Ausztráliába (és így gyakorlatilag halálra
vannak ítélve a napon), felvásároltuk a fél sarki drogériát.
Azóta lenyugodtak a
kedélyek, és életemben először látom magam egyenletesen napbarnítottnak.
- Te vagy a leghiúbb
személy, akivel valaha találkoztam -
mondja Otabek a hátam mögül, ahogy a szekrényajtó tükre előtt állva épp azt
csodálom, mennyit mélyült aznap a barnaságom.
- Ezzel vitatkoznék.
Egyébként meg csak irigy vagy, amiért a szőke hajamhoz sokkal jobban illik a
bronzszín. Máris úgy nézek ki, mint egy született Ausztrál – villantom
legsármosabb vigyorom búcsúzóul a tükörképemre, mielőtt csatlakoznék Otabekhez
az ágyon.
- Szerintem inkább úgy
nézel ki, mint egy beképzelt picsa – emeli fel a karom, hogy a fejem fölött a
párnának szegezze. – És ezért büntetést
érdemelsz.
*
Yakovval vagy egy hétre
rá beszélek.
- Nem fogod elhinni, ki
keresett meg. – Ja, említettem már, hogy Yakov a legnagyobb pletykafészek, akit
valaha hátán hordott a föld? Lilia vagy egy tucatszor rápirított emiatt.
- Lepj meg – mondom
unottan.
- Victor.
- Mit akart?
- Visszajönni – közli
diadalmasan Yakov. A hangjából ítélve titokban
nyilván évek óta várt arra, hogy bejelenthesse ezt a hírt. Tán még el is
gyakorolta a bejelentést párszor, magányos estéin.
- Yuurival Pétervárra
költöznek?
- Nem, csak Victor
költözik.
Mi a rák.
- Mit mondtál neki? – kérdezem időhúzásképpen.
Yakov önelégült hangon
részletezi a Victorra való beszélgetését. Hogy először vonakodott, mondván,
hogy az túl sokat kihagyott, hogy túl megbízhatatlan (mindketten tudjuk, hogy
ezek csak kifogások, amelyek arra szolgálnak, hogy Yakov az önérzetének
komolyabb sérülése nélkül vethesse magát ismét Victor lábai elé, és nincs
kétségem afelől, hogy ezzel maga Victor is tisztában van és sötét örömmel
gondol rá.) Végül abban állapodtak meg, hogy a tavasszal ismét elkezdi az
edzéseket, hogy a következő szezon nagy visszatérője legyen.
Hát végül csak bekövetkezik. Ellenfelekként állunk majd a
jégre, fut át az agyamon.
- Nem is érdekel, mi
történt közte és Katsuki között? – Na, itt jön a pletyka.
Érdekeljen? Csak véget akarok már vetni ennek a
beszélgetésnek.
- Mi történt? – kérdezem a létező leglaposabb hanglejtéssel.
- Katsuki visszavonult.
- Tudom. Ausztráliban is
vannak hírek.
- Nem váltotta be a hozzá
fűzött reményeket.
- Három szezonnyi próbálkozás után végre belátta,
hogy ennyi van benne. Úgy tűnik azonban, hogy a mi Vityánk nem tud tartósan
távol lenni a tűzvonaltól. El tudod képzelni, ahogy egy fürdőházat igazgat
Japánban?
- Elég sok mindent el tudok képzelni róla –
felelem gépiesen, és lelki szemeimmel látom magam előtt, ahogy Yakov
összeráncolja a szemöldökét. Szedd össze magad, Yuri.
- Akárhogy is - folytatja -, a madarak már egy ideje azt
rebesgették, hogy gyakoribbak voltak a súrlódások közte és Katsuki között,
köszönhetően annak, hogy Victor néhány hét után unottá és nyugtalanná vált.
Igen, ez teljesen
hihetően hangzik. Mindig új utakat, új kihívásokat keresett, és noha harminc év
a korcsolya világában már meglehetősen soknak számít, egyáltalán nem példa
nélküli, hogy valaki a harmincas évei közepéig folytassa a jégen. És még ha
visszavonul is, Victort csakis top tehetségek edzőjeként tudom elképzelni: egyszerűen
mert bárki más összeroppanna ekkora energiatöltet alatt.
Milyen ironikus, filózom el, ami Yuurit eleinte feljebb repítette, az egy
idő után csak újabb gátakat szabott neki. Talán ha azután az első együtt
végigküzdött évad után elválnak az útjaik Victorral, akkor sikerült volna
feljutnia a csúcsra, gondolkozom most el. De a karrierje így olyan, mint egy
besült petárda, ami csak a füstölgésig jutott el, de sosem sikerült nagyot robbannia.
És Victor? Tényleg azt
gondolták, hogy épp ő majd a viharos érzelmek elvonultával is elégedett lesz az
isten háta mögött egy kis japán városkában? Az a Victor, aki képes volt
csapot-papot (és engem) otthagyva a fél világot átrepülni új inspirációért?
- Gondolom, akkor majd
találkozom vele Pétervárott, amikor visszamegyek a világbajnokság után.
Az ausztráliai nyaralás
után ugyanis edzőtáborok következnek, egy-két gála, amelyeket főleg anyagi
megfontolásokból vállaltam be, aztán újabb edzőtábor Kínában, ahol a
világbajnokság is megrendezésre kerül, hogy végül majd csak valamikor november
végén jussak haza Pétervárra.
- Ha addig agyon nem
verem a korcsolyájával- füstölög Yakov. – Máris nyolc oldalas listát küldött a
pályán kívánatos változtatásokról, amik az „optimális
edzésminőség biztosítását szolgálják számára.”
- Nem hiszem, hogy ez épp téged érne meglepetésként. Mióta
is ismered?
- A listán szerepel egy
meditációs pod. Mi a franc az a maditációs pod, Yuri? - hangzik Yakov kétségbeesett, már-már
hisztérikus hangja.
Victor, sosem változol, mosolyodom el magamban,
mielőtt rátenném Yakovra a telefont.
*
Otabek az ajtóban áll,
kezében az én cuccaim. Nem tűnik boldognak.
- Annak a következménye,
hogy korán kellett szülők nélkül boldogulnom – nézek rá a lehető legártatlanabb
tekintetemmel. Bármelyik esküdtszék felmentene. Kivéve a kazahot, derül ki
hamarosan…
- Nem veszem be már
megint ezt a dumát. Egyébként is, a múltkor épp azt mondtad, ez a korodhoz
képest érettebbé tett.
- Tudod is te – húzom
végig a kefét a hajamon.
Nyomatékos mozdulattal
leteszi az egész rakat cuccot - a tabletem, a kapucnis dzsekim, egy fél pár
korcsolyakesztyű, három hajgumi köréjük csavarodott szőke hajszálakkal, bontatlan
csomag Orbit, a kulacsom és a kedvenc leopárdmintás pólóm, alig átizzadva – az
orrom elé.
- Nem hiszem, hogy a
konyhapult a legjobb hely nekik.
- Vacsit csinálsz? –
csillan fel a szemem, ahogy elkapom a tekintetét a tükörből.
- Ezek után még
meggondolom. Előbb valószínűleg fertőtlenítenem kell az egész konyhát. - Mögém lép, és beletúr a hajamba. Hagyja,
hogy a hosszú tincsek aláhulljanak az ujjairól - Meddig növeszted még?
- Nem tetszik?
- Úgy vetted észre, hogy
nem tetszik?
- Már megint kérdéssel
felelsz a kérdésemre.
Felgyűri a frissen
átfésült hajzuhatagot a fejem tetejére, és az így lecsupaszított nyakamra
csúsztatja a másik kezét.
- Fél óra múlva kezdődik
az edzésem, lefoglaltam a pályát – kotyogom közbe, mielőtt jobban belemerülne.
- Azt hittem, ma
pihenőnapot tartasz.
- Ha akarsz,
csatlakozhatsz – folytatom, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését. - Talán
akkor a következő világbajnokságon nem maradsz olyan csúfosan alattam a
pontszámaiddal – vigyorgok rá ádázul, ahogy felé fordulok.
- Azt majd meglátjuk, ki
marad alul - csavarja ki a kezemből a hajkefét, és hátra feszíti a derekam a
mögöttem lévő asztalra. Akárki másnak kényelmetlen pozitúra lenne, de én egy
mélyről feltörő sóhajba préselt elégedettséggel simulok rá az asztallapra. Végül is, gondolom, ezt tekinthetem
bemelegítésnek…
Persze hogy aztán vagy
negyed órával később érkezem a pályára. Szerencsére a belvárosi lakás, amit
ezúttal bérlünk, pár perc sétára van csupán - ehhez minden alkalommal ragaszkodom
annak ellenére, hogy Becka inkább az Isten háta mögötti, kertvárosi környékeket
részesíti előnyben.
A pálya ma kivételesen
mentes a lelátókon lézengő amatőröktől, akik hátra maradnak egy-egy óra után,
hogy megpróbáljanak néhány trükköt ellesni a profiktól. Igaz, késő is van, és a
válogatottnak sem volt ma edzése. Azon ritka pillanatok egyike hát, amikor nem
követik árgus tekintetek minden mozdulatom.
Talán ennek köszönhető,
hogy teljesen belefeledkezem a gyakorlásba: onnantól kezdve, hogy elindítom az
ismétlésre állított zenét, megáll számomra az idő. Emlékszem, először a
barcelonai versenyen történt, és azóta még néhányszor, kivételes alkalmakkor,
amikor el tudtam feledkezni a verseny feszültségéről és tétjéről, és csak
mozdulatok és ritmus létezett. Ahogyan most is.
A zenét ezúttal is
kizárólag nekem komponálta Louis – a tagot, aki a pétervári opera nyugdíjba
vonult igazgatója, Lilán keresztül ismertem meg. Volt igazgató létére egy
macskahúgy szagú garzonban lakik a Malaya Konnushennayán, „kötvetlen Gogol szobra mellett”, igazítja mindig útba azokat, akik
először mennek hozzá. A pasas egy zseni, és minden alkalommal, amikor meghallom
a legújabb szerzeményét, azonnal elfelejtem a kínkeserves órákat, amiket a
túlzsúfolt lakásban kell eltöltenem az összeesküvés-elméleteit hallgatva,
miközben valamelyik megtermett macskáját próbálom féken tartani, hogy ne rágja
le rólam a nadrágot. A macsakaszeretetem úgy tűnik, csak eddig terjed.
Az edzés ezen pontján
nehéz megmondani, hol ér véget a zene, és hol kezdődöm én. A külvilág, a
lábaimban lüktető fájdalommal együtt elolvad, örökké tudnék korcsolyázni, megállás nélkül, testetlenné, puszta
mozdulatokká és ritmussá válva.
- Kihűlt a vacsora –
szakít meg egy hang; hirtelen azt sem tudom, melyik irányból jön. Nehezen állok
meg, megszakítva a forgás lendületét. Kinézek a pálya bejáratához.
- Becka - ismerem fel végre a hang forrását.
- Tudod, hány óra van?
- Ne szívass, azt se
tudom, milyen nap – támaszkodom meg a térdemen zihálva.
- Jesszus Yuri, ha nem
jövök érted, reggelig itt kínzod magad – Otabek arcára a nemtetszés minden
példabeszédnél ékesszólóbban van rávésve.
- Annyira még nekem sem
határok nélküli az állóképességem – siklok közelebb hozzá, hogy egy laza
vigyorral szétfoszlassam azt a fene nagy komolyságát. Meg kell hagyni, néha
elég lelombozó tud lenni. Miért kell
állandóan úgy tennie, mintha az anyám lenne?! - Nem is értem, hogy éltem túl
tizennyolc évet nélküled – támaszkodom fél kézzel a vállára, amíg felteszem a
korcsolyavédőket. A hangomból áradó szarkazmus még a saját fülemnek is bántóan
cseng.
Francba. Mi a baj velem?! Becka nem ezt érdemli tőlem. Mégsem jön a számra egy
tömör ne haragudj.
A hazafelé való séta
közben mindketten csendesek vagyunk; mélyen a gondolatainkba merülünk, és csak
remélni merem, hogy Beckáéi kevésbé borúsak, mint azok, amik az én fejemben
kavarognak.
A lakásban aztán egyből a
konyhában kezd matatni.
- Bedobom a mikróba. Két
perc, és kajálhatunk.
- Oké, addig lezuhanyzom.
A zuhanykabinba lépve
nehezen állom csak meg, hogy ne öklözzek bele a falba. Végre minden tökéletes, már-már idilli, én meg naná, hogy elbaszom ezt
is. Valahogy jóvá kell tennem a dolgot Otabeknek… De nem hagy nyugodni az
érzés, hogy mindig lesz valami, egy
elfelejtett vacsora, egy lefújt mozizás, az edzés után ledobott cuccaim. Az,
ahogyan semmi nem érdekel a következő győzelmen kívül. Ezúttal tényleg ketrecbe
szorított tigrisnek érzem magam. A fal nem kerülheti el végül is a sorsát: az
öklöm tompa puffanással ütközik a csempének, vízcseppeket fröcskölve szét
minden irányba.
- Azt hittem, éhes leszel
– jegyzi meg később, látva, hogyan tologatom a zöldségeket egyik oldalról a
másikra a tányéromon.
- Mondd, te miért
csinálod? Miért korcsolyázol? – dobom le a villát az asztalra, feladva minden
próbálkozást arra nézve, hogy azt a látszatot keltsem, mintha csakugyan élvezetet
lelnék a vacsorában.
Otabek összevonja a
szemöldökét, ahogy elgondolkozik. Hát persze: sosem adna elhamarkodott választ
egyetlen kérdésemre sem.
- Az éltet, hogy a
hazámnak büszkeséget szerezzek – feleli végül nyugodt, határozott hangon. -
Minden reggel azzal kelek fel, hogy Kazahsztán neve az én teljesítményemnek
köszönhetően kerül be a sporthírekbe. És amikor tudom, hogy megtettem azt, ami
elvárható tőlem, akkor nyugodt lelkiismerettel fekszem le aludni.
Nyugodt lelkiismeret. Bah. Mikor volt nekem olyanom.
- Mi lenne, ha egyszer
már nem kerülnél az élvonalba? Ha már nem lenne elég a teljesítményed?
- Akkor visszavonulnék,
és nem gondolnék többet a korcsolyázásra – közli halál lazán, és egy újabb
falat húst tol a szájába.
Otabek néha megrémiszt. Főleg
olyankor, amikor a higgadt eltökéltségét összehasonlítom a belül érzett örök
elégedetlenséggel, állandó harccal; a tűzzel, ami néha teljesen felemészt. Ha
már nem lennék elég jó, akkor az életem semmit nem érne számomra.
Már rég nem éreztem így,
de most egyszerre megint elfog a pánikszerű rettenet, hogy egyedül repülök a
csúcs felé, mindenkitől elszakadva. És nincs mibe kapaszkodni.
*
A Vancouceri Nemzetközi
Repülőtérről ha megnyúznátok se tudnék többet mondani azon kívül, hogy rohadtul
hasonlít a kismillió másik reptérre, amelyiken eddig megfordultam. Terminálok,
mozgólépcsők- és járdák kusza, ám mégis rendezett szövevénye. Egyéni
jellegzetességei is úgy egyéniek, hogy beleillenek abba az „egyéni
jellegzetesség” kategóriába, amit néha erőltetnek reptereken. Valami helyi
nevezetesség miniatűr mása a nagycsarnokban, esetleg egy jó nevű nemzetközi
művész kellően semleges alkotása, ami semmi esetre sem sértő senki számára. Nem
emlékeznél rá, ha egy hét múlva látnád egy másik reptéren, a világ egy teljesen
másik pontján.
Szóval, a vancouveri
reptér. Azért pofázok róla ennyit, mert itt válnak el az útjaink Beckával,
amikor a mozgó járda végén én a C, ő pedig a D terminál felé veszi az irányt.
Hamarosan ismét kezdődik a szezon, és az elkövetkező heteket,
hónapokat mindketten kemény munkával fogjuk tölteni az edzőink társaságában. Én
nem kértem, hogy hagyja ott imádott Almatyját, ahogyan ő sem próbált
elcsábítani Pétervárról. Ezért mindketten külön tiszteljük a másikat.
Igen, meglátogatjuk majd
egymást tutira, egy-egy hétvégére, talán hétre is, de nem teszünk hangzatos
ígéreteket, mert nincs rá szükségünk.
- A következő
viszontlátásig, Yuri Plisetsky – nyújtja felém a kezét. – Visszafogott; a
gesztusban csak én látom a mélységet, ami egyébként nem is tartozik senki
másra. A felvágós kirakatgesztusoktól mentes magabiztos jelenléte, ami a
leginkább vonz benne. Rohadtul fog hiányozni.
- A következő
viszontlátásig – viszonzom a kézfogást.
Aztán a hirtelen
kísértésnek engedve szorosan átölelem, és elégedetten veszem tudomásul, hogy ő
még szorosabban zárja körém a karjait.
*
Rendben, nem csak az
Otabektől való elbúcsúzásom miatt rizsáztam annyit erről a szerencsétlen
reptérről. Ez az egyetlen reptér, aminek legalább egy szeglete fényképekre hajazó
hűséggel ragadt meg az emlékezetemben. Valahol azt olvastam, hogy villanófény
emléknek nevezik az ilyet: mintha beleégne az agyadba az az egy jelenet, az a
hely, ahol éppen voltál és amit csináltál, amikor egy bizonyos hír elért
hozzád.
Hát nem tudom, ez mások esetében
hogy működik, én viszont tényleg rohadtul élesen látom magam előtt azt a két
terminál közötti folyosón lévő kis kávézót, a kifutóra néző ablakokkal: az
egyikre valami kölyök unalmában egy matricát nyomott, felhullámzott fejű Batman
az esőfoltos üvegpanelen.
A rozoga szék, amin
ültem, és előttem egy félig kiivott dobozos Pepsi, meg a macskás tetkó a
barista csaj karján, ahogy leteszi elém a lattémat. A háttérben, a bár felett
megy a tévé. Épp háttal ülök neki, és nem fordulok meg, amikor meghallom a
hírt, így az az emlékben már örökre összekapcsolódik a képpel, ahogyan az
aranybarna cukorszemcsék lassan lesüllyednek a poharam aljára.
Victor Nikiforov, a nemzetközi műkorcsolya három éve
visszavonult legendája verekedésbe keveredett egy moszkvai nightclub előtt. A
sportoló könnyebb sérüléseket szerzett, a rendőrség jelenleg vizsgálja az
esetet.
Az első döbbenetet
viszonylag gyorsan lerázom magamról. (Legalábbis ezt gondolom; a kávém valahogy
mégis teljesen hideg lesz, mire eljutok majd odáig, hogy beleigyak.) A második
reakcióm: végre valaki legalább jól megérdemelten pofán vágta ezt a barmot. Hányszor, de hányszor akartam magam
megtenni?!
Egyáltalán, mit keresett
egy nightclubban, nem kellene edzenie? Nem igazán van elvesztegetni való ideje,
ha még az idén pályára akar állni. Most jövök rá, hogy talán kicsit már bele is
éltem magam a Yakovval való beszélgetésünk óta, hogy végre, végre nem csak a
rekordjait dönthetem meg, de a hús-vér személyét is magam mögé utasíthatom egy
versenyen. Micsoda elégtétel lenne lefelé vigyorogni rá a dobogó tetejéről.
A kellemetlen szorításra
a mellkasomban csak ezután figyelek fel.
Rendben, egyezkedem magammal, amint visszaértem Oroszországba, dobok neki egy üzit, esetleg ha nagyon
olyanom van, összefutok vele valahol egy pohár valamire. Remélem, azért nem
zúzták be nagyon a pofiját… hogy nézhet ki vajon monoklival? Ha visszaértem, mindenképpen felkeresem, erősítem
meg magamban. Igen, ez jó terv.
Felszállok a gépre, csak
hogy aztán hetekre elfelejtkezzem a fent vázolt tervemről. Ugyanis fél nappal
később egy másik reptéren, Moszkvában, egy telefonhívást kapok, hogy a nagyapám
kórházban van, és még egyszer látni szeretne.
Amúgy mondtam már, hogy
kibaszottul rühellem a reptereket?
*
- Mikor gondolod, hogy
visszatérsz Pétervárra?
- Ki kell ürítenem a lakást,
aztán rábízom az ingatlanosra. A temetést is intézem. Max egy hét, Yakov.
- Már így is több, mint
egy hónapot kihagytál, Yuri. A világbajnokságig alig hat hét van.
- Köszi a részvétet.
- Nem úgy értettem.
Nagyon sajnálom a nagyapád.
- Nézd Yakov, te is
tudod, hogy formában vagyok. Az erőnlétit itt is tudom nyomni, küldd át az edzésterveidet.
Egy hónap több mint elegendő a program begyakorlására. Egyébként meg, ha
annyira aggódsz, te is ideutazhatnál. Tudod, Moszkvának is vannak remek
koripályái.
- Nem lehet, itt van rám
szükség.
- Pesztrálod a
felcseperedő nemzedéket? Valami új csillag?
Nem kellene, hogy
szorongással töltsön el, mégis, a gondolatra, hogy egyszer csak a nagy orosz
semmiből előállhat egy pofátlanul tehetséges kissrác, aki mellett csak megunt műsorszám
leszek, most fagyos ujjaival simít végig a homlokomon. Gyorsan lerázom
magamról. Hülyeség. A csúcson vagyok, a
legutóbbi két nemzetközi versenyemen senki még csak meg sem közelítette a
pontszámomat!
- Nah, ha még csak a feltörekvő nemzedéket kellene
pesztrálnom! Boldog ember lennék! – csicsereg tovább Yakov, áldott
tudatlanságban a mini-krízisem felől. – De hogy Vitya is az én nyakamba szakad,
az egy kicsit megvisel az én koromban.
- Victor? Mi van vele?
Hallottam, hogy valami bunyóba keveredett, és hogy könnyebben megsérült.
- Bunyóba? Könnyebben?
Jesszus Yuri, álmomban nem gondoltam volna, hogy te nem tudsz az egészről
semmit.
Rendben, talán kimaradtam
egy időre az események fő sodrából, nagy szám. Most mit húzza az agyam.
- Mondjad már.
- Úgy néz ki, Victor
mégsem fog az idén visszatérni.
Gyors fejszámolás. Victor
idén múlt harminc. Valószínűtlen, hogy ha az idén nem kezd edzeni, valaha is
jégre áll.
- Hogyhogy?
- Nincs időm most
ecsetelni, elég rossz bőrben van. A jobb lába használhatatlan, korcsolyázásra
legalábbis. Keress rá, valaki készített képet a helyszínen, közvetlenül a
támadás után.
Támadás. A tévében verekedésről beszéltek. Mégis, mi az isten történt?
Bontom a vonalat, és
beütöm a gugliba a nikiforov nightclub attack szavakat angolul - valami azt
súgja, több találatot kapok majd így, mint ha oroszul keresek rá.
A kép a legelső, ami
feljön az oldalon. Rákattintok, és ez az a pont, ahol a jégbe álmodott mese
fényes tükörfelületén egy homofób biztonsági őr öklével lyukat üt az ocsmány
valóság.
Victor ezüst haja vértől
ragad össze, az arca bezúzva, a lába ijesztő szögben hajlik meg alatta, ahogy a
moszkvai utca kövezetén fekszik. A póz valahogy mégis kecses, mintha csak
rosszul érkezett volna egy ugrás után. Eltekintve persze a járdát áztató vértől.
Vitya. Mit csináltak veled?!
A jobb kézfeje közepén
vörösen világít a klub beléptető pecsétje, mint egy stigma; a karja a mellkasán
nyugszik keresztben – talán védeni igyekezett magát, még miután a földre került
is.
Az én kezem ökölbe szorul.
Szeretném kibelezni az ipsét, aki ezt tette. Rossz ember vagyok? Talán. De
határozottan élvezném a halálsikolyait.
Miért?!
A miértre persze
valószínűleg egyszerű válaszolni, a cikkben elejtett utalásokból, félinfókból
összeáll a kép.
A helyzet az, hogy Oroszországban a „nem szól szám, nem fáj
fejem” taktika működik. Amíg diszkrét vagy, a kutyát nem érdekled. Persze
lesmárolni a meleg szeretőd a nemzetközi kamerák kereszttüzében rohadtul nem
volt diszkrét húzás. Victornak több esze
is lehetett volna! És aztán a gyűrűk… Nem, Victor nyilvánvalóan nem gondolt
arra, hogy valaha is visszatér Oroszországba.
Eszembe jut, hogy amikor
először hallottam a reptéren, mi történt, egy kis elégedettséget is éreztem… Most
élesen belém mar a bűntudat. Nem, ezt soha nem kívántam volna neki, épp neki,
aki annyira az ellentéte ennek a mocskos brutalitásnak a fotón.
Yakov azt mondta, hogy ő
volt vele egy ideig, de tudom, hogy Yakov nem éppen a szelíd madárlelkéről
híres…
A száma még mindig el van
mentve a telefonomban. Pedig hányszor is cseréltem le azóta, mióta utoljára
tárcsáztam? Meg sem tudom mondani.
Kicsöng. Háromszor,
négyszer, ötször, és a hatodik után már tudom, hogy Victor nem fogja felvenni. Azért
még gyorsan végigpörgetem a hivatalos Facebookját és Instagramját is: hetek óta
nem posztolt semmit, de ez nem lep meg, tekintve, hogy sosem volt az a
megbízhatóan mindenhonnan bejelentkező típus. És ha fel is vette volna, ugyan,
mit mondtam volna neki? Nem beszéltem vele a milánói verseny óta, az meg már
több, mint egy éve volt. Akkor is kínosan feszengtünk.
Időközben megérkezem a
temetkezési céghez. Felnézek az ajtó feletti fekete-arany táblára, amúgy is, túl fiatal vagyok mindehhez a szarsághoz, ami rám szakadt.
*
Az egy hétből így tíz nap
lesz, és Yakov tajtékzik. Nem is jelentem be neki külön, amikor Pétervárra
repülök, így is napi szinten kapcsolatban vagyunk. Nem hiányzik, hogy már a
reptéren ott toporogjon. A helyzet pedig az, hogy amúgy egyáltalán nincs kedvem
beszélni vagy találkozni Yakovval, Liliával, Milával vagy bárkivel. Mindenki
hagyjon békén.
Egyedül Otabeket nem
küldöm el a fenébe, amikor felhív, pedig éppen akkor esem be a lakásba, ahol fagyos
hideg, és a nappaliban feltornyozott bőröndkupac fogad.
- Két okból is hiányzol.
- Elfogyott a vécépapír
és nem találod a tigrises pólód? – tippel.
- Ki kellene csomagolni
és üres a hűtő.
- Majdnem eltaláltam –
horkant fel a vonal túlvégén.
Igen, túl jól ismer. Nem
vagyok biztos benne, hogy ez boldogabbá teszi őt: még nagyon is élénken élnek
az utolsó összezördüléseink emlékei, amiket a barátságos elválás csak
valamelyest csillapított. Talán egyszer,
majd ha lenyugodtam… ki tudja.
- Ugye már nem haragszol?
– szalad ki a számon.
- Miért, mikor haragudtam? - A hangja most gyengédebb, az előbbi távolságtartó
viccelődés után közelebb érzem őt magamhoz. A
fenébe, tényleg hiányzik.
- Köszönöm, hogy
tartottad bennem a lelket az elmúlt hetekben.
- Te is megtetted volna
fordított helyzetben – mondja. – De azt el kell ismernem, nem vagy egy egyszerű
eset, Yuri Plisetsky.
Hol is hallottam már ezt?
„Gondolom, egyikünk sem egy egyszerű
eset, котенок.” Lassan úgy tűnik, el kell fogadnom.
Amikor végül bontjuk a vonalat,
a megoldásra váró problémák még mindig itt vannak: egy darab üres hűtő és vagy
egy tucat teli bőrönd. Úgy döntök, a hűtő feltöltése a fontosabb, hiszen a
kicsomagoláshoz szükségem lesz az energiára, nem? Aztán eszembe jut a pirogozó
a pályával átellenben, vajon nyitva van
még ilyenkor? Visszafelé egy éjjel-nappali is útba esik, és ez megoldja a
kérdést.
Az odakint fogadó hóesés is nagyapára
emlékeztet: a nyugalom, az éles körvonalakat fedő fehér puhaság, ami megvéd
mindentől. De idegesített mindig! Most visszasírom. Azon kapom magam, hogy
találomra elindulok a folyó mentén, épp az ellenkező irányba, mint terveztem.
Szükségem van egy kiadós sétára. Jó darabig gyaloglok a besötétedő városban,
mire elérek egy néptelen parkhoz, ahol leülök, szemben a Névával, és csak
bámulok ki a fejemből.
Három év óta talán ez az
első pillanat, amikor lelassítok, és elgondolkozom, mit is akarok. Persze a
versenyzés nem lehet kétséges, ugye? Nem, abban sosem kételkedtem, hogy
korcsolyáznom kell. De egészen eddig nem mértem fel, milyen árat fizethetek
ezért. Megéri vajon?
A Néva teljesen be van
fagyva, korival át tudnék siklani a túlpartra. De jó is lenne! Nem előadni, nem
produkálni magam senkinek, csak siklani, siklani önfeledten. Táncolni a várossal, egymagamban.
Bilibe lóg a kezem, rázom meg magam. Ideje
szedelődzködni, és elintézni, amiért kidugtam az orrom otthonról ebben az
istentelen hidegben. A pirogozó naná, hogy zárva van már, de a kisboltban
sikerül venni pár dolgot, amivel kihúzom holnap délutánig.
Hazafelé már a rövidebb
úton megyek, épp a pálya előtt sétálok el, amikor felfigyelek egy fószerra, aki
a rakpartot leválasztó korlátot rugdossa bőszen.
A részeg hülyéje,
mindjárt lefejel a rakpartról. Vajon feltámad bennem az emberbaráti szeretet - habár jelenleg nem teng éppen túl bennem
az agapé-, vagy hagyom, hogy halálozási statisztika legyen az ipséből? A
rakpartot megvilágító utcai lámpák egyike alatt ekkor megcsillan egy ezüstös
tincs… Szentpéterváron csak egyetlen arcot keretezhetnek ezek a tincsek.
Odasietek hozzá.
- Viktor? – szólítom meg,
ahogy elkapom a gallérját, visszatartva ezzel attól, hogy a korlátnak fejeljen.
- Mi a… Yuri? – néz rám
összeszűkülő szemekkel.
Te jó ég, ezzel meg mi lett. Rendesen be van állva. A
szájából kicsapó vodkagőzbe még én is beleszédülök.
Elengedem a gallérját, és
a vállát megragadva próbálom visszahúzni, aztán talpra állítani, de alattunk
csúszós a járda: elesik, és ha nem engedem el időben, engem is magával rántott
volna.
Ezt is meg kellett élnem: Victor Nikiforov, ötszörös
Grand Prix-, ugyanennyiszeres világ- és hatszoros Európa-bajnok műkorcsolyázó a
szemem előtt esik seggre a jégen.
- Lábra tudsz állni?
- Kétséges. Erősen
kétséges. Még ha józan lennék is… - röhög fel torokhangon.
- Hallottam hírét.
Nem akarok erről beszélni
most, mert zokogni fogok. Appassionato.
- Gyere, támaszkodj rám.
Nem vagyunk messze a lakásomtól, nincs értelme taxit hívni. Itt, a sarkon túl.
- Mintha egyszer azt
mondtad volna, nem praktikus ezekben a régi épületekben lakást venni.
Tényleg ezt mondtam, csak
mert valamibe mindenáron bele akartam kötni, amikor egyszer felugrottam hozzá. Jól
emlékszem: a procc nappalijában állva egyszerre
túl sok volt a Victor-féle ragyogásból, kedvem lett volna leverni az
egyik fényes aranykupát a polcról.
- Közel van a pályához –
sziszegem. – Ne ott fogj, így mindketten elesünk.
Átvetem a karját a vállamon.
Könnyebb, mint amire emlékeztem. Persze amikor utoljára próbáltam kigáncsolni a
jégen, lehettem vagy tizennégy. Akár ezer éve is lehetett volna.
- Mi a fenét kerestél itt
az éjszaka közepén? – szegezi nekem a kérdést, mint nem állna épp úgy rá is.
- Most érkeztem
Moszkvából. Tök üres otthon a hűtőm – mozgatom meg a karomra akasztott
szatyrot, minek következtében mindketten megingunk.
- Ah. Nincs is
lélekemelőbb, mint hónapok után egyedül hazamenni a fűtetlen lakásodba – mereng
el szarkazmusba áztatott álnosztalgiával. - Ahol még a kutya sem vár. Ezért is vettem
annak idején Makkachint. Sajnálom, hogy ezt elfelejtettem említeni, amikor majd
a nyakad törted, hogy olyanná válj, mint én.
- Hogy van Makkachin? –
próbálom érzelmileg semlegesebb vizekre terelni a beszélgetést.
- Ott kellet hagynom
Yakovnál, mert én most valahogy nem tudom naponta háromszor levinni – bök a
sérült lábára, aminek következtében megint majdnem eltaknyolunk mindketten.
Rendben, én megpróbáltam.
- Tudod, azt mondták – nevet fel keserűen -,
Yakov és az ügyvédem azt mondták, hogy ne erőltessem a vádakat a gyűlöletbűncselekmény
irányába. Hogy jobb, ha befogom a szám, ha nem akarom, hogy meghurcolják a nevem. – A nevetése elcsuklik.
– El tudod ezt hinni? Azok után…
- Hallgatnod kellene
rájuk – tanácsolom. Utálom magam, amiért tizennyolc évesen ennyire realista
vagyok. – Valószínűleg így is hosszú-hosszú évekre lecsukják.
Ha valaha is edzőként akar
dolgozni Oroszországban, akkor jobb, ha nem kerül bele a lapokba, mint a
melegjogok élharcosa. Viszont befognia a száját, épp neki… nem tudom, a szakmai
vagy a lelki öngyilkosság a jobb megoldás. Sosem volt egy csendben meghúzom magam, míg elvonul a vihar- típus.
- Mindenesetre ha mégis meg
akarod ruházni az ürgét, szólj, segítek – teszem hozzá.
Most végre
elcsendesedett, csak a vállai rázkódnak meg időnként, mély, fojtott zokogásáról
árulkodva. Ez jót fog tenni neki,
jutnak eszembe nagyapám szavai, amikor a jaltai nagybátyám egyszer a válása
után fellátogatott Moszkvába, és nagyapussal istentelenül berúgtak. (Akkor
egyszer láttam őt részegen.)
Leültetem Victort a
kapualjba, amíg előhalászom a kulcsom. Még szerencse, hogy lift azért van
ezekben a régi épületekben is; nem hiszem, hogy jelenleg lenne elég erőm
felcipelni őt a harmadikra. A kis fémkabint teljesen betölti a vodkaszag.
- Mindjárt ott vagyunk –
mondom neki biztatóan, hmmmm, nyögi
válaszképpen.
Odabent aztán kicsit
felélénkül, köszönhetően talán a vizes törölközőnek, amit az arcába nyomok.
- Vedd le a cipőd és a
kabátod. Hogy lásd, kivel van dolgod, megkaphatod az ágyat, én majd alszom a
kanapén.
- Lám, Kazahsztán hősének
csak sikerült valami jómodort nevelnie a vadmacskába. Ki hitte volna – motyog,
miközben egyik lábával megtámasztva a másik sarkát lerúgja a cipőjét.
- Ne feszítsd túl a húrt –
vágok vissza, egy laza mozdulattal elkapva a kabátját, amit lecsúsztat a
válláról. – Még meggondolom magam.
Felegyenesedik, és egy
pillanatig valószínűtlenül józan arccal néz rám.
- Remélem, elég’dettséggel
tölt el. – A szavai kuszák; az arcával ellentétben nagyon is árulkodnak az elfogyasztott
italmennyiségről.
- Mi?
- Hogy végre összetörve
látsz.
A kijelentését hallva
kedvem támad saját kezűleg is szájon vágni, de gyanítom, azzal épp ellentétes
hatást érnék el.
- Ne legyél hülye. Amúgy
meg, ha a nagy önsajnálatban nem felejtetted volna el megkérdezni, hogy vagyok,
akkor tudnád, hogy meghalt a nagyapám és szakítottam Otabekkel. Nincs sok okom
a vidámodásra nekem sem – nyomom a kezébe dühösen az egyik alvós pólóm, aztán
kiviharzok, hogy végre kipakoljam a konyhában a cuccokat.
- Yuri.
Kinézek a hűtőajtó mögül,
és ott áll, rajta a pólóm, az ajtófélfának támaszkodva.
- Hm?
- Sajnálom. Reggel
beszélünk, jó? Most nem…
- … most egyikünk sincs
olyan állapotban – bólintok.
Elsántikál a háló felé,
én pedig a kezemben két hupilila padlizsánt szorongatva nézek utána, mint
valami idióta. Zakatoló aggyal, túl gyorsan dobogó szívvel seperc alatt végzek
a pakolással. Szerencsére ekkor eszembe jutnak a bőröndök, és azoknak is
nekiesem: életemben nem csomagoltam még ki ilyen gyorsan… Becka általában még napokkal
az új városokba való megérkezésünk után is mindig azzal molesztált, hogy a
fenébe vagyok képes gyakorlatilag bőröndökből élni az életem.
Miután begyömöszöltem az
immár üres bőröndöket a feneketlen szekrénybe a folyosón, nem kerülgethetem
tovább a dolgot. Muszáj legalább egy
pillantást vetnem rá, győzködöm magam, hogy
nem fejelt-e le az ágyról, és nem fekszik-e ott vérbe fagyva a szőnyegen.
Kitelik tőle egy ilyen húzás.
Visszafojtott lélegzettel
belököm a hálószobaajtót.
Mi a szar. Viktor itt fekszik az ágyamban. Nézem.
Nem tudom elhinni. Hogy
épp belém botlott azon az estén, amikor ennyire önmagából kivetkőzött
állapotban van. Most röhögjek? Miért nem tudott ez három, vagy akár két éve
történni? Otabek előtt? Amikor a jobb lábam saját kezűleg fűrészeltem volna le
érte? Mielőtt cafatokra robbant a szívem ott a dobogón állva?
Nem röhögök. Összefonom a
karjaim, és bírálóan nézek az ágyban fekvő Victorra. Ő persze baszik rá, túlzottan
lefoglalja a horkolás. Meg egyébként is sötét van. Mégis, muszáj kifejeznem a
rosszallásom Isten, a sors, a karma, nevezzük
akárminek, eme legújabb szívatása felett.
Reszket, és nekem eszembe
jut, hogy előbb a nagy megilletődés, aztán meg a lelkizés közepette
elfelejtettem feltekerni a termosztátot. El fog tartani egy darabig, mire
felfűti az átfagyott falakat. Viktor maga köré fonja a karjait, álmában
öntudatlanul is igyekezve megtartani a saját testhőjét.
A folyosón a nagy
beépített szekrényből, amit csak az imént töltöttem meg üres bőröndökkel,
nehezen előásom az egyik vastag téli tollpaplant, és betakarom vele. Gondosan köré
gyűröm a széleket. Hálásan motyog valamit.
Odafekszem mellé, és
reszketve nézem a beszüremlő lámpafénynél. Pont olyan gyönyörű, mint amikor
először figyeltem, ott titokban a pálya szélén kucorogva. Az arcéle élesen
rajzolódik ki a fehér függöny hátterében; az arca most nyugodt. Nem bántja
semmi.
Victor. Te elcseszett jégherceg. Megtarthatlak örökre,
ugye?
Tovább a befejezéshez.... : Agapé
Tovább a befejezéshez...: Erosz
Tovább a befejezéshez.... : Agapé
Tovább a befejezéshez...: Erosz
What is the difference between slots and casino? - DrmCD
VálaszTörlésCasino slots are very popular in the gambling 춘천 출장샵 world, but they have 영주 출장샵 become so popular because 원주 출장샵 of 나주 출장샵 the excitement of online gambling. They 광주광역 출장안마 are widely