A videón az Agape eredeti, latin szövege látható-hallható, a nagyon hozzávetőleges magyar fordítása:
„Mivel hogy éltem múlandó,
Az örökké tartó szeretetre áhítozik.
Hinni fogok, adakozni és várni,
Dicsőíteni, munkálkodni és köszönetet adni!
És végül amikor a titkos ajtó feltárul előttünk
Hatalmas fényessége majd magába fogad
Hatalmas fényessége majd magába fogad
A nagyszerű kegynek.
Ó, hallom a hangod!
Közeleg a szabadulásom órája,
Amikor életem tiszta szeretetté válik."
Agapé
„Sic mea vita est
temporaria,
cupit ardenter
caritatem aeternam.
Credam, dabo,
sperabo,
Honorabo,
laborabo, gratias agam!
et denique
aperiens fores occultas,
nobis, grandis et
clara, nosque curabit
nobis, grandis et
clara ,nosque curabit
magna, magna
caritas,
Ah! Audio vocem
tuam!
Adest mi
libertas!
Mea vita amabit,
Caritatis pacem,
Hanc felicitatem
aeternam esse oro.”
Álmosan, félrészeg
tekintettel néz rám, amikor kinyitom a szemem.
Basszus. Elaludtam mellette fekve az ágyon.
- Korán felkeltél,
Yuratchka. – A hangja rekedtes, de a beszéde ezúttal tiszta és biztos. Nem
látszik dühösnek vagy meglepettnek, amiért itt talál maga mellett az ágyon: az
arcán az a nyílt, mégis sejtelmes mosoly, ami finoman jelzi, hogy jól mulat
magában. Ez az a Victor, akit már jól ismerek.
Kora délelőtt lehet: az
ablakon túl megint szürke felhők tornyosulnak, arra várva, hogy hóesés formájában
leszórják a háztetőkre a terhüket. Ezekben a pillanatokban, közvetlenül
azelőtt, hogy eleredne a hó, mindig mintha lelassulna az idő Péterváron. A
város visszatartott lélegzettel várja, hogy megnyíljanak az egek.
- Te még korábban –
ásítok bele az arcába. - Hogy van a
lábad?
- Piszkosul fáj - biggyeszti le a száját. – Nem hiszem, hogy
a gyógytorna sokat használ neki.
- Én meg azt nem hiszem,
hogy a részeg taknyolások az kockaköveken sokat használnak neki.
- Ki kellett eresztenem
kicsit a gőzt – von vállat. – Csak azt
sajnálom, hogy szemtanúja is volt – süti le aztán a szemét.
Kicsit késő most szégyenlősködni, gondolom, de kivételesen
több eszem van annál, mintsem hogy ki is mondjam.
Francba, úgy tűnik, öregszem.
- Inkább örülnöd kellene,
hogy beléd botlottam – felelem helyette.
- Örülök, hogy te
botlottál belém, ha már valakinek mindenképpen a segítségére szorultam.
Nem, ez határozottan nem jó irány. Jobb minél előbb
elfelejteni a tegnap estét.
- Szerencséd volt –
nyújtózkodom. Mindkettőnknek szerencséje
volt. – Azért ne csináljunk rendszert belőle.
Victor fészkelődik
mellettem, feljebb tornázza az oroszlánfejet formázó párnát és megtámasztja
vele a tarkóját. Nem úgy néz ki, mint aki egyhamar fel akar kelni. És az igazat
megvallva, én sem bánnám, ha csak egy kis időre elfeledkezne rólam a világ.
Csak mára – túl nagy kérés?
- Azt mondtad, majd
reggel beszélünk. Reggel van – emlékeztetem.
Karcos hangon felkuncog.
- Az ember mindig
számítson rá, hogy Yuri Plisetsky behajtja rajta az ígéreteit, eh?
- Általában csak a te
ígéreteidet vagyok kénytelen magam behajtani, tekintve, hogy a memóriád egy
aranyhaléval vetekszik. Habár lehet, hogy csak az alkohol végzett az
agysejtjeid nagy részével. Esetleg időskori szenilitás…
- Hé, hátrább az
agarakkal – csíp bele a felkaromba. - Értem, hogy te sem vagy a legjobb
passzban, de azért nem egy szerencsétlen nyomorékon kellene kitöltened a
dühödet.
- Ne sajnáld magad
túlzottan, nem áll jól neked. Lefogadom, máris hat különféle terved van arra
nézve, hogyan irányítsd egyszemélyben az orosz műkorcsolyázást.
Victor előbb szkeptikusan
felhúzza a szemöldökét, aztán árulkodó félmosolyra szalad a szája.
Azok az erős emberek, akik annyiszor képesek
újjászületni, ahányszor csak szükséges, Yuri Plisetsky, csengenek a fülembe Lilia
szavai Victor mosolyát látva. Ezek ketten
valahogy mindig is egyhúron pendültek.
- Valóban vannak ötleteim. De erről majd később. Előbb azt
szeretném hallani, hogyan sikerült magadra haragítanod a világ legnyugodtabb
temperamentumával rendelkező kazahját.
- Miből gondolod, hogy
magamra haragítottam? – háborodok fel.
- Tegnap azt mondtad,
szakítottatok.
- És? Az is lehet, hogy ő
húzta ki a gyufát nálam.
- Ezt valamiért kötve
hiszem.
Mekkora egy tapló. Nem is értem, mit vártam tőle.
- Yuuri nem veszi fel nekem a telefont – szakad ki belőle
egy elkeseredett sóhajjal.
Aha, szóval innen fúj a szél. Mindenki magából indul ki,
nem igaz, Victor?
- Mari szerint –
folytatja -, azok után, ami Moszkvában történt velem, előbb azonnal repülőre
akart szállni… aztán másnap már nem volt az ujján a gyűrű. Fogalmam sincs, mi
mehet végbe abban a tekervényes agyában, Yuri.
Ebben én sem tudok neki
segíteni, de csak találgathatok, hogy Yuuri így próbálja magát védeni a Victor
körüli állandó felhajtástól. Talán ő is eljutott a felismerésig, hogy egy
szinten mindig csak külső szemlélődője marad a shownak. „Unom, hogy mellékszereplő vagyok, Yuri”, vágnak a szívembe most
megint Becka szavai, arról az estéről, amikor közösen arra a következtetésre
jutottunk, hogy a barátságunk megmentése érdekében jobb, ha nem élünk együtt.
Elég friss a seb. Ahogy
azok is, amiket az utolsó hetek összezördülései hagytak… gyerekes adok-kapok,
mégsem tudtam leállni, mert már sejtettem, hogy a végén egyedül fogok hazajönni
Pétervárra. Nagyapa halála talán azért segített elsimítani a kapcsolatunk
felszínén ejtett vágásokat: már tudom, hogy Becka lojalitására mindig számíthatok,
ahogy ő is az enyémre; és ez csillapítja annak keserűségét, hogy nem tudtam őt
tenni az első helyre. Ha megfeszültem volna se.
- Tudod – nyelek egy
nagyot – kezdem egyre inkább azt gondolni, hogy épp amiatt távolodnak el tőlem
az emberek, ami az elején annyira vonzza őket hozzám.
- Most Otabekről
beszélsz?
- Aha. Főként.
- Azt hiszem, értem, mire
gondolsz – néz el a fejem mögött az ablak irányába. – Amikor valamit a számodra az életet jelentő
szenvedéllyel csinálsz, az inspirál másokat. Közel akarnak lenni ehhez a tűzhöz.
De előbb-utóbb mind rájönnek, hogy végső soron a tüzet fogod választani
helyettük.
- És akkor csalódnak –
bólintok.
- Dühösek lesznek - teszi
hozzá Victor.
- Összetörik a szívük. -
Felhúzom az állam alá a térdeim, és magam köré gyűröm a takarót. – Szörnyetegek
vagyunk, nem igaz?
Victort mulattatja a
költői kérdésem.
- Csak akkor lennénk, ha
bármikor is hazudtunk volna a fontossági sorrendről. Ne dramatizáld túl a
dolgot. Tudom, hogy nehéz elhinni, de még én is csak esendő ember vagyok –
vigyorog egy nem teljesen őszinte, keserédes mosollyal.
- Megismételnéd?
Elfelejtettem bekapcsolni a diktafont – bököm oldalba a könyökömmel.
- Csak nem el akarod adni
valamelyik csatornának? Azt gondoltam, mostanában nem vagy rászorulva erre
anyagilag.
- Á, csak saját
használatra kell. Amúgy is túl sokat szerepeltél a hírekben mostanában, ahhoz
képest, hogy évek óta nem álltál jégre.
- Nem tehetek róla, hogy
imád a média.
- Nem tehetsz róla, mi? –
húzom fel szkeptikusan a szemöldököm.
Tudod, kit etess, kisapám.
- Miért jöttél vissza
Oroszországba? – kérdezem aztán komolyabb hangnemre váltva.
- És te miért? – vonja
meg a vállát. - Úgy tűnik, egyikünk sem tud hosszú távon meglenni szeretett
Pétervárunk nélkül.
- Leszarom Pétervárt.
Leszarom Oroszországot! – fújtatom dühösen.
Nézd meg, hogy hálálta meg Oroszország, hogy évekig talicskvál
hordtad neki haza az aranyérmeket. Aztán persze rájövök, hogy az aranyérmeknek és
Oroszországnak semmi közük egymáshoz. Mindkettőnek csak Victorhoz van köze. Ő
döntött így – ahogyan én is magam döntöttem. Egyformán elbaszottak vagyunk
mindketten. Vajon ő már akkor tudta ezt,
amikor látta, hogy Yakov a fejemet mossa a négyszeresekre vonatkozó tilalmának
újabb megszegése miatt? Vajon Victor mindvégig pontosan tudta ezt?
Ekkor hangosan megkordul
a gyomrom.
- Azt hiszem, reggeli idő
van, vagy talán már ebéd is. Összedobok valamit.
- Ágyba hozod? – néz rám
reménykedve. – Tudod, szegény béna, meg minden – mutogat bőszen a sérült
lábára.
- Meddig fogsz még erre
hivatkozni? – nézek rá sötéten.
- Valószínűleg évekig.
- Jól sejtettem -
dohogok. – Előbb viszont muszáj átvedlenem. Neked köszönhetően most már én is
bűzlök a piától.
Magamat is meglepő
energiával kipattanok az ágyból, és áthúzom a fejemen az éjszaka folyamán
összeizzadt pólóm. Egy zuhany is rám
férne, állapítom meg magamban, ahogy félmeztelenül körbeforgok a saját
tengelyem körül, a köntösöm keresve. A szemem sarkából elkapom Victor
tekintetét, aki engem bámul.
- Tetszik, amit látsz,
öregember? – vágom oda, hogy eloszlassam a helyzet hirtelen beállt kínosságát.
Ő csak elnézően
mosolyogva oldalra dönti a fejét, mint amikor Makkachint valami tilos, de cuki
dolgon kapja.
– Nézz csak magadra,
Yuri. Milyen tökéletessé váltál. Erőssé. Legyőzhetetlenné. – A hangja
megváltozik, miközben beszél hozzám: komoly tisztasággal csendülnek az utolsó
szavak. Nem gúnyolódik.
Hirtelen egy pillanatra, egyetlen
pillanatra csupán az az érzésem támad, hogy nem is hozzám, hanem az egykori
önmagához beszél. Hisz valljuk be, mindig is szerelmes volt kicsit saját
magába, nem?
Összeszorul a torkom.
- Neked is volt némi közöd hozzá.
Szomorúan elmosolyodik. Hullik
a hó a pétervári utcákra. Betemet mindent, az emlékeimet is.
A hosszú ezüsthajú
tündéralakot a testetlenné váló mozdulatokkal. Az csillogó szemű kissrácot, aki
a pálya előtt toporogva várt rá. A csalódást és a dühöt, ami utána következett.
A dacot. A tettetett közönyt. Mindezek rég elszunnyadtak a hó alatt, és az
olvadás után ki tudja, mit találok a helyükön?
Talán ideje lenne megnéznem, ki is vagy nekem, Victor.
Megváltoztál. Nem tudnám
szavakba foglalni a változást, amit az összetört szív, a félresiklott álmok idéznek
elő valakiben. Annyira hittél Yuuriban… jobban mint ő önmagában. Nem nyerhetsz
meg egy harcot valaki más helyett, nem tudtad?
A haja ritkul. Most merül
csak fel bennem, hogy talán eleve ezért vágatta le évekkel ezelőtt. Hogy nem
vettem eddig észre sosem? Mindig azt gondoltam, emlékezetből a legapróbb
részletekre kiterjedően le tudnám rajzolni Victor arcát, alakját. A ritkuló
hajvonal mégis elkerülte a figyelmem.
Ám mégis kinek akarok
hazudni? A szívem mély, kétségbeesett dübörgéséből tudom, hogy ő félrészegen,
visszavonultan, ritkuló hajjal, sántikálva is még mindig Victor Kibaszott
Nikiforov.
Visszaülök az ágyra,
közel hozzá. Belenézek az arcába, és életemben először engedem neki, hogy lássa
a meztelen imádatot a szememben.
- Yuratchka – suttogja. A kék szemek
elnyílnak, mintha meglepődne, aztán mintha transzban lenne. Nem az érzés lepi
meg, hiszen régen tudja már, hanem a nyíltságom.
Közel hajolok hozzá.
- Nem csókoltál vissza.
Barcelonában.
- Nem. Valóban.
- És most? Most visszacsókolnál?
- Nem tudom.
Megpróbáljuk? Ha annyi évet töltesz az azon való agyalással, hogyan lepj meg
mindig másokat, akkor néha saját magadnak okozod a legnagyobb meglepetéseket.
- Csak ne adj ki
aforizmagyűjteményt – figyelmeztetem. Összeér az orrunk.
- Pedig dedikálnék neked
belőle egy példányt – leheli a számra.
Igen, ezúttal
visszacsókol. Kísérletképpen, inkább ízlelgetve, beleegyezően, mintsem valóban
akarva a csókot.
Tudjátok, mi a durva? Már
én sem akarom annyira. Már mindegy, hogy mi lesz. Az állandóan elérhetetlen
közelsége már nem fáj, úgy, mint akkor.
A tükörterem jut eszembe,
és az, amikor ott álltam a hasetsui jégpálya öltözőjében; amikor úgy éreztem,
hogy a Yuri idebent és a Yuri odakint két különböző személy. Most hirtelen az
ellenkezője történik, de épp olyan összezavaró, megragadhatatlan élmény. Mint
amikor egyszer csak lépcsőfokot ér a lábad ott, ahol pedig nem számítasz
lépcsőfokra. A Másik Yuri, amikor már legkevésbé sem számítottam rá, egyszer
csak visszatalált hozzám. Victor ajkai forróak, engem mégis kiráz a hideg.
Ő is megérzi, hogy valami
történt bennem, mert átkarol és megszakítja a csókot. Fene azokat az átkozottul
jó antennáit.
- Tudom, hogy mennyire fontos volt, hogy
valamiféle lezárást kapj. – Felemeli a kezét, és a fülem mögé tűri a hajam, ami
a csók közben előrehullott az arcomba. – Gondolod, hogy most megkaptad?
Akarlak. Csak magamnak, teljesen, mindig – szeretném mondani, de nyugodt
arca azt üzeni, gondoljam át alaposan a választ.
- Te megkaptad a
lezárást? - kérdezek vissza tanácstalanságomban.
- Én már rég megkaptam. Ott
Hasetsuban, amikor döntenem kellett, melyik programot kinek adjam.
„Agapé. Feltételek nélküli szeretet, amilyen Istené.
Amilyen egy szülőé. Végtelen. Önfeláldozó. Nem vár semmit.”
A tanítvány ablakára
gondolok, annak ezer színére: a lángoló vörösekre, a mély kékre, a friss
zöldre, és az áttetsző aranysárgára, ami olyan, mint a tisztává szűrt fény. A
számtalan egymásba olvadó árnyalatra. Épp annyi minden volt a mi kapcsolatunk
is, mindig új színnel az előtérben, és most egyszerre látom mindet, tisztán és
élesen, ahogy Victor égkék szemeibe nézek. Nem akarom, hogy egy is eltűnjön
ezekből az árnyalatokból, jövök rá. Legyen már örökre pályatárs, barát, mentor,
bálvány, szövetséges, és titkos, szívfájdítóan tiszta első szerelem; mindez
egyszerre. Maradjon meg ilyennek, döntöm el, és ekkor megértem, hogy ő éppen
ezt a döntést hozta meg Hasetsuban.
Victor.
Mennyire ostoba voltam.
Azt hittem, nem szeretsz eléggé; mindig azt hittem, nem vagyok fontos neked.
Mindig, mindig kételkedtem benned. Pedig mindvégig a legfontosabb voltam.
- Bocsáss meg – sütöm le
a szemem, ismét feloldozást várva egy csókért, amit tudatlanságomban csikartam
ki.
Francba. Nem akartam bőgni. Hogy hangzik már: „Együtt töltöttem az
éjszakát Victorral.” „Na és mi volt?” „Felváltva zokogtunk.” Tiszta gáz.
- Nincs miért bocsánatot
kérned – hajol megint közel hozzám, ezúttal hogy egy ártatlan csókot nyomjon a
homlokomra. A szája meleg puhasága épp csak érinti a bőröm. Ez egyáltalán nem
segít leküzdeni a torkomat feszítő sírást.
A szakadozó
lélegzetvételeim neki is feltűnnek: hátradől, és az ágytámlának támaszkodva
magához húz, a tenyerét a hátamon nyugtatva.
- Annyira büszke vagyok
rád, Yuri.
Kész, vége. Kitör belőlem
a zokogás. A könnyeim valahogy mégsem keserűek: megkönnyebbült, megtisztító
könnyek, mint amikor hosszú ideig kerestél valamit, és végre, végre megtalálod.
Sose merészelj elengedni többé, baromarc, hallod?
Hallod?!
Megszorítja a vállam, és
ebből tudom: hallotta.
Fogalmam sincs, hogy ezek
után mi lesz. Valószínűleg semmi: továbbra is rendszeresen összefutunk majd, talán
itt alszik egyszer-kétszer, vagy esetleg elbeszélgetünk egy pirog felett. Az is
lehet, hogy csak húzunk pár kört a pályán, csendben egymás mellett, amikor már
teljesen felépült. Nem lényeges. Bármi
is legyen, nem akarom túlagyalni.
#Victorszeret
#angyalokhegedűlnekaháztetőkön
Szia!
VálaszTörlésValószínűleg én vagyok a leghálátlanabb olvasód, rajongok minden írásodért, a kedvenceimből könnyedén tudok idézni is szó szerint (ebből is :D), annyiszor olvastam már őket, mégis ez a 2. alkalom (és az előző 3! éve volt), hogy legalább egy kis kommentnyi visszajelzéssel hangot adok annak, hogy mennyire zseniálisnak tartom az írásaidat. Ráadásul most is csak azért, mert felháborítóan méltatlannak tartom, amiért több, mint egy éve senki nem reagált erre a tökéletes megoldásra, amivel lezártad ezt a történetet és a semminél jobb alapon bízom benne, hogy értékelhetőnek tartod majd a megjegyzésem. Először is szinte minden bizonnyal én vagyok az egyetlen, aki úgy olvasta ezt a történetet, hogy az eredetit még hírből se ismerte, de ennek én mégis örülök, mert semmi nem befolyásolt, így teljesen önálló történetként olvashattam és csak később, az írásod hatására néztem meg az animét, ami viszont ezek után nekem hatalmas csalódás volt. Leginkább azért, mert végig vártam, hogy az anime folyamán kibontakozzon az a rendkívül összetett, rengeteg érzelemmel küzdő tinédzser, akit a te Yuridban megismertem, az olyan bonyolult kérdések fejtegetését, hogy milyen ára van a hírnévnek, a tökéletességnek, illetve Victort, mint az elérhetetlen istent, aki pont az isteni mivoltából eredően igazából borzasztó magányos. Végül arra jutottam, hogy ez nem feltétlenül az anime hibája, sokkal inkább a te zsenialitásod, hogy egy ilyen, elsőre egyszerűnek tűnő történetben meglátod és felfejted azokat a mélylélektani folyamatokat, amik az animében max. utalás szintjén léteznek (pont ahogyan Sherlock képes Mycroft félrefordított fejtartásából feltárni az egész személyiségét). De ettől függetlenül is ez az a 3 dolog, ami miatt igazán magával ragadott ez a történet, Yuri útkeresése, karakterfejlődése zseniális, aztán a "győztes egyedül van" máshol kicsit klisének ható gondolatának az újraértelmezése, boncolgatása, ábrázolása, ami számomra Victor egyetlen mondatában sűrűsödik igazán össze, mikor csak annyit mond: „Nincs is lélekemelőbb, mint hónapok után egyedül hazamenni a fűtetlen lakásodba (…) Sajnálom, hogy ezt elfelejtettem említeni, amikor majd a nyakad törted, hogy olyanná válj, mint én.” Egyébként pont ez az egyik, ami miatt igazán rajongok az írásaidért, sosincsenek nagymonológok az élet nagy kérdéseiről, a lélek mélységeinek fejtegetéséről, hanem egy-egy tökéletesen fogalmazott gondolatba sűríted mindazt, amit erről el lehet mondani, Victor oldalakat sírhatna össze a magányáról, de nem, mert te képes vagy egyetlen mondatban megfogalmazni ennek a magánynak az esszenciáját. Nem rágod az olvasó szájába ezeket, csak utalsz rá és ezáltal az olvasó is sokkal közelebb kerül a történethez, teret adsz a saját értelmezéseinek a megfogalmazására és gondolkodásra készteted azáltal, hogy nem kap egy kész megoldást és véleményem szerint így születnek az igazán zseniális, nagyhatású alkotások, sőt ha van bármi feladata az irodalomnak, szerintem ez az.
A másik, amiről meggyőzött az, hogy csalódtam az animében az az, hogy mennyire szívesen olvasnék tőled egy saját történetet, ahol teljesen szabadon alkotsz karaktereket és kicsit beengeded az olvasót a téged foglalkoztató kérdésekbe, problémákba, mert én lényegében már ezt a történetedet is ilyenként olvastam és csak nagyon enyhe összefüggést érzek a nekem felszínesnek tűnő animével, ami igazán lényeges, érdekes ebben a történetben, azt mind te adtad hozzá.
Szia!
TörlésA hálátlanság (ön)váját megcáfoltad máris ezzel a lenyűgoző elemzéssel, ezer köszönetem érte! :)
Megleptél azzal, hogy írtad, az anime ismerete nélkül álltál neki a történetnek, ugyanis fanfic íróként mindig abból az alapállásból indulok ki, hogy az olvasóim behatóan ismerik az alapsztorit, és erre sokszor építek is tudatosan, így jó tudni, hogy végül is anélkül is megállja a helyét, értelmezhető számodra.
Tény, hogy nem szeretek hosszasan rugózni az érzelmeken, legalábbis nem azon a szinten, hogy jó alaposan körülírom őket... számomra az érzelmek sokkal inkább a történésekben, választásokban, a környezetben, hangulatokban, fényben etc. fejeződnek ki, mint szavakban - ami valljuk be, íróként azért okoz nehézségeket. De talán ez teszi olyan "tömörré" (már többektől hallottam) a történeteim, ki tudja.
Saját történet? Hm, talán egyszer eljutok oda is, mindenképpen írni fogok róla a blogon. ;)
Szia megint :)
VálaszTörlésA befejezésről külön kell írnom, mert sajnos nekem ez a 4ezer karakter is kevés, ne haragudj, amiért ilyen ritkán is ilyen körülményes kommentelő vagyok (valószínűleg pont azért, mert ritkán kommentelek és kénytelen vagyok egyszerre rád zúdítani minden kósza gondolatom, amiért tényleg elnézést kérek). Ha választani kéne, akkor nekem az Agapé tetszett jobban, leginkább talán azért, mert így én is kaptam valami lezárást és végre megértettem Victor szemszögéből is a Yurival való kapcsolatát. De konkrétabban: két dolog miatt imádom ezt a befejezést. Egyrészt, mert borzasztóan beleszerettem abba az elképzelésbe, hogy Victor és Yuri kapcsolata nem szűkíthető le egyetlen kategóriára, mindent jelenthetnek egymásnak behatároltság nélkül. Másrészt, mert ezzel összefüggésben értelmeződik az Agapé, hogy okkal kapja Yuri ezt a programot, nemcsak azért, mert Victor Yuurihoz vonzódik inkább, hanem az ő kettőjük viszonyában is jelentősége van, mégpedig sokkal nagyobb, mint Victor és Yuuriéban, mert az ő kapcsolatuk nem korlátozódik a szerelemre, az Eroszra.
A másik befejezés is tetszett, de őszintén bevallom, hogy azt kevésbé értettem, úgy érzem az Agapénál ki tudtam hámozni magamnak valami számomra igazán elbűvölő, gondolkodtató mélyrétegű jelentést, az Eroszban inkább csak annyit, hogy Yuri és Victor mindig számíthat egymásra és ehhez képest az én értelmezésemben az Agapé összetettebb, érdekesebb. Ezzel persze egy pillanatig sem állítom, hogy az Erosz kevésbé zseniális, egyszerűen csak az Agapéban könnyebben találtam meg a történet rétegeit. De tervezem újra (és újra) elolvasni az Eroszt is, hogy annak a rétegeit is lefejtegessem magamnak és ha ez mégsem sikerül az az én korlátaimat jelenti, de szívesen próbálkozom (már egyébként a gyermeki rajongással kapcsolatban motoszkál is bennem valami, csak még magamnak sem tudom megfogalmazni, hogy mi), mert egyébként ez is egy olyan tulajdonsága az írásaidnak, amit imádok, hogy minden olvasással új értelmezésekre, új rétegekre lelek rá. Összegezve ezt a rettenetesen és talán feleslegesen bő lére eresztett kommentet imádtam olvasni ezt a történetet és minden írásod és hihetetlenül várom a következő alkotásod, de addig is boldogan merengem, gondolkozgatok ezeken újra és újra, mert megunhatatlan.
Vallomás következik: én is az Agapét érzem igazabbnak. De valamiért látnom kellett egymás mellett megvalósítva a kettőt, hogy ezt el is higgyem.
TörlésÍgy ha a másikba nem látsz bele mélységeket, hidd el, az nem a te nem értésedből fakad, hanem vagy az írói bénázásomból, vagy szimplán abból, hogy nem "éreztem" az Eroszt azon a szinten, ahogy az Agapét, amikor írtam.