2017. március 7., kedd

Elcseszett jégherceg - 6. Agapé








A videón az Agape eredeti, latin szövege látható-hallható, a nagyon hozzávetőleges magyar fordítása:

„Mivel hogy éltem múlandó,
Az örökké tartó szeretetre áhítozik.
Hinni fogok, adakozni és várni,
Dicsőíteni, munkálkodni és köszönetet adni!
És végül amikor a titkos ajtó feltárul előttünk
Hatalmas fényessége majd magába fogad
Hatalmas fényessége majd magába fogad
A nagyszerű kegynek.
Ó, hallom a hangod!
Közeleg a szabadulásom órája,
Amikor életem tiszta szeretetté válik."





 Agapé



„Sic mea vita est temporaria,
cupit ardenter caritatem aeternam.
Credam, dabo, sperabo,
Honorabo, laborabo, gratias agam!
et denique aperiens fores occultas,
nobis, grandis et clara, nosque curabit
nobis, grandis et clara ,nosque curabit
magna, magna caritas,
Ah! Audio vocem tuam!
Adest mi libertas!
Mea vita amabit,
Caritatis pacem,
Hanc felicitatem aeternam esse oro.”




Álmosan, félrészeg tekintettel néz rám, amikor kinyitom a szemem.

Basszus. Elaludtam mellette fekve az ágyon.

- Korán felkeltél, Yuratchka. – A hangja rekedtes, de a beszéde ezúttal tiszta és biztos. Nem látszik dühösnek vagy meglepettnek, amiért itt talál maga mellett az ágyon: az arcán az a nyílt, mégis sejtelmes mosoly, ami finoman jelzi, hogy jól mulat magában. Ez az a Victor, akit már jól ismerek.

Kora délelőtt lehet: az ablakon túl megint szürke felhők tornyosulnak, arra várva, hogy hóesés formájában leszórják a háztetőkre a terhüket. Ezekben a pillanatokban, közvetlenül azelőtt, hogy eleredne a hó, mindig mintha lelassulna az idő Péterváron. A város visszatartott lélegzettel várja, hogy megnyíljanak az egek.

- Te még korábban – ásítok bele az arcába.  - Hogy van a lábad?

 - Piszkosul fáj  - biggyeszti le a száját. – Nem hiszem, hogy a gyógytorna sokat használ neki.

- Én meg azt nem hiszem, hogy a részeg taknyolások az kockaköveken sokat használnak neki.

- Ki kellett eresztenem kicsit a gőzt – von vállat.  – Csak azt sajnálom, hogy szemtanúja is volt – süti le aztán a szemét.

Kicsit késő most szégyenlősködni, gondolom, de kivételesen több eszem van annál, mintsem hogy ki is mondjam.

Francba, úgy tűnik, öregszem.

- Inkább örülnöd kellene, hogy beléd botlottam – felelem helyette.

- Örülök, hogy te botlottál belém, ha már valakinek mindenképpen a segítségére szorultam.

Nem, ez határozottan nem jó irány. Jobb minél előbb elfelejteni a tegnap estét.

- Szerencséd volt – nyújtózkodom. Mindkettőnknek szerencséje volt. – Azért ne csináljunk rendszert belőle.

Victor fészkelődik mellettem, feljebb tornázza az oroszlánfejet formázó párnát és megtámasztja vele a tarkóját. Nem úgy néz ki, mint aki egyhamar fel akar kelni. És az igazat megvallva, én sem bánnám, ha csak egy kis időre elfeledkezne rólam a világ. Csak mára – túl nagy kérés?

- Azt mondtad, majd reggel beszélünk. Reggel van – emlékeztetem.

Karcos hangon felkuncog.

- Az ember mindig számítson rá, hogy Yuri Plisetsky behajtja rajta az ígéreteit, eh?
- Általában csak a te ígéreteidet vagyok kénytelen magam behajtani, tekintve, hogy a memóriád egy aranyhaléval vetekszik. Habár lehet, hogy csak az alkohol végzett az agysejtjeid nagy részével. Esetleg időskori szenilitás…
- Hé, hátrább az agarakkal – csíp bele a felkaromba. - Értem, hogy te sem vagy a legjobb passzban, de azért nem egy szerencsétlen nyomorékon kellene kitöltened a dühödet.
- Ne sajnáld magad túlzottan, nem áll jól neked. Lefogadom, máris hat különféle terved van arra nézve, hogyan irányítsd egyszemélyben az orosz műkorcsolyázást.  

Victor előbb szkeptikusan felhúzza a szemöldökét, aztán árulkodó félmosolyra szalad a szája.

Azok az erős emberek, akik annyiszor képesek újjászületni, ahányszor csak szükséges, Yuri Plisetsky, csengenek a fülembe Lilia szavai Victor mosolyát látva. Ezek ketten valahogy mindig is egyhúron pendültek.

- Valóban vannak ötleteim. De erről majd később. Előbb azt szeretném hallani, hogyan sikerült magadra haragítanod a világ legnyugodtabb temperamentumával rendelkező kazahját.
- Miből gondolod, hogy magamra haragítottam? – háborodok fel.
- Tegnap azt mondtad, szakítottatok.
- És? Az is lehet, hogy ő húzta ki a gyufát nálam.
- Ezt valamiért kötve hiszem.

Mekkora egy tapló. Nem is értem, mit vártam tőle.

- Yuuri nem veszi fel nekem a telefont – szakad ki belőle egy elkeseredett sóhajjal.

Aha, szóval innen fúj a szél. Mindenki magából indul ki, nem igaz, Victor?

- Mari szerint – folytatja -, azok után, ami Moszkvában történt velem, előbb azonnal repülőre akart szállni… aztán másnap már nem volt az ujján a gyűrű. Fogalmam sincs, mi mehet végbe abban a tekervényes agyában, Yuri.

Ebben én sem tudok neki segíteni, de csak találgathatok, hogy Yuuri így próbálja magát védeni a Victor körüli állandó felhajtástól. Talán ő is eljutott a felismerésig, hogy egy szinten mindig csak külső szemlélődője marad a shownak. „Unom, hogy mellékszereplő vagyok, Yuri”, vágnak a szívembe most megint Becka szavai, arról az estéről, amikor közösen arra a következtetésre jutottunk, hogy a barátságunk megmentése érdekében jobb, ha nem élünk együtt.

Elég friss a seb. Ahogy azok is, amiket az utolsó hetek összezördülései hagytak… gyerekes adok-kapok, mégsem tudtam leállni, mert már sejtettem, hogy a végén egyedül fogok hazajönni Pétervárra. Nagyapa halála talán azért segített elsimítani a kapcsolatunk felszínén ejtett vágásokat: már tudom, hogy Becka lojalitására mindig számíthatok, ahogy ő is az enyémre; és ez csillapítja annak keserűségét, hogy nem tudtam őt tenni az első helyre. Ha megfeszültem volna se.

- Tudod – nyelek egy nagyot – kezdem egyre inkább azt gondolni, hogy épp amiatt távolodnak el tőlem az emberek, ami az elején annyira vonzza őket hozzám.
- Most Otabekről beszélsz?
- Aha. Főként.
- Azt hiszem, értem, mire gondolsz – néz el a fejem mögött az ablak irányába.  – Amikor valamit a számodra az életet jelentő szenvedéllyel csinálsz, az inspirál másokat. Közel akarnak lenni ehhez a tűzhöz. De előbb-utóbb mind rájönnek, hogy végső soron a tüzet fogod választani helyettük.
- És akkor csalódnak – bólintok.
- Dühösek lesznek - teszi hozzá Victor.
- Összetörik a szívük. - Felhúzom az állam alá a térdeim, és magam köré gyűröm a takarót. – Szörnyetegek vagyunk, nem igaz?

Victort mulattatja a költői kérdésem.

- Csak akkor lennénk, ha bármikor is hazudtunk volna a fontossági sorrendről. Ne dramatizáld túl a dolgot. Tudom, hogy nehéz elhinni, de még én is csak esendő ember vagyok – vigyorog egy nem teljesen őszinte, keserédes mosollyal.
- Megismételnéd? Elfelejtettem bekapcsolni a diktafont – bököm oldalba a könyökömmel.
- Csak nem el akarod adni valamelyik csatornának? Azt gondoltam, mostanában nem vagy rászorulva erre anyagilag.
- Á, csak saját használatra kell. Amúgy is túl sokat szerepeltél a hírekben mostanában, ahhoz képest, hogy évek óta nem álltál jégre.
- Nem tehetek róla, hogy imád a média.
- Nem tehetsz róla, mi? – húzom fel szkeptikusan a szemöldököm.

Tudod, kit etess, kisapám.

- Miért jöttél vissza Oroszországba? – kérdezem aztán komolyabb hangnemre váltva.
- És te miért? – vonja meg a vállát. - Úgy tűnik, egyikünk sem tud hosszú távon meglenni szeretett Pétervárunk nélkül.
- Leszarom Pétervárt. Leszarom Oroszországot! – fújtatom dühösen.

Nézd meg, hogy hálálta meg Oroszország, hogy évekig talicskvál hordtad neki haza az aranyérmeket. Aztán persze rájövök, hogy az aranyérmeknek és Oroszországnak semmi közük egymáshoz. Mindkettőnek csak Victorhoz van köze. Ő döntött így – ahogyan én is magam döntöttem. Egyformán elbaszottak vagyunk mindketten. Vajon ő már akkor tudta ezt, amikor látta, hogy Yakov a fejemet mossa a négyszeresekre vonatkozó tilalmának újabb megszegése miatt? Vajon Victor mindvégig pontosan tudta ezt? 

Ekkor hangosan megkordul a gyomrom.

- Azt hiszem, reggeli idő van, vagy talán már ebéd is. Összedobok valamit.
- Ágyba hozod? – néz rám reménykedve. – Tudod, szegény béna, meg minden – mutogat bőszen a sérült lábára.
- Meddig fogsz még erre hivatkozni? – nézek rá sötéten.
- Valószínűleg évekig.
- Jól sejtettem - dohogok. – Előbb viszont muszáj átvedlenem. Neked köszönhetően most már én is bűzlök a piától.

Magamat is meglepő energiával kipattanok az ágyból, és áthúzom a fejemen az éjszaka folyamán összeizzadt pólóm. Egy zuhany is rám férne, állapítom meg magamban, ahogy félmeztelenül körbeforgok a saját tengelyem körül, a köntösöm keresve. A szemem sarkából elkapom Victor tekintetét, aki engem bámul.
- Tetszik, amit látsz, öregember? – vágom oda, hogy eloszlassam a helyzet hirtelen beállt kínosságát.

Ő csak elnézően mosolyogva oldalra dönti a fejét, mint amikor Makkachint valami tilos, de cuki dolgon kapja.

– Nézz csak magadra, Yuri. Milyen tökéletessé váltál. Erőssé. Legyőzhetetlenné. – A hangja megváltozik, miközben beszél hozzám: komoly tisztasággal csendülnek az utolsó szavak. Nem gúnyolódik.

Hirtelen egy pillanatra, egyetlen pillanatra csupán az az érzésem támad, hogy nem is hozzám, hanem az egykori önmagához beszél. Hisz valljuk be, mindig is szerelmes volt kicsit saját magába, nem?

Összeszorul a torkom.

 - Neked is volt némi közöd hozzá.   

Szomorúan elmosolyodik. Hullik a hó a pétervári utcákra. Betemet mindent, az emlékeimet is.

A hosszú ezüsthajú tündéralakot a testetlenné váló mozdulatokkal. Az csillogó szemű kissrácot, aki a pálya előtt toporogva várt rá. A csalódást és a dühöt, ami utána következett. A dacot. A tettetett közönyt. Mindezek rég elszunnyadtak a hó alatt, és az olvadás után ki tudja, mit találok a helyükön?

Talán ideje lenne megnéznem, ki is vagy nekem, Victor.   

Megváltoztál. Nem tudnám szavakba foglalni a változást, amit az összetört szív, a félresiklott álmok idéznek elő valakiben. Annyira hittél Yuuriban… jobban mint ő önmagában. Nem nyerhetsz meg egy harcot valaki más helyett, nem tudtad?

A haja ritkul. Most merül csak fel bennem, hogy talán eleve ezért vágatta le évekkel ezelőtt. Hogy nem vettem eddig észre sosem? Mindig azt gondoltam, emlékezetből a legapróbb részletekre kiterjedően le tudnám rajzolni Victor arcát, alakját. A ritkuló hajvonal mégis elkerülte a figyelmem.

Ám mégis kinek akarok hazudni? A szívem mély, kétségbeesett dübörgéséből tudom, hogy ő félrészegen, visszavonultan, ritkuló hajjal, sántikálva is még mindig Victor Kibaszott Nikiforov.

Visszaülök az ágyra, közel hozzá. Belenézek az arcába, és életemben először engedem neki, hogy lássa a meztelen imádatot a szememben.

 - Yuratchka – suttogja. A kék szemek elnyílnak, mintha meglepődne, aztán mintha transzban lenne. Nem az érzés lepi meg, hiszen régen tudja már, hanem a nyíltságom.  
Közel hajolok hozzá.
- Nem csókoltál vissza. Barcelonában.
- Nem. Valóban.
- És most? Most visszacsókolnál?
- Nem tudom. Megpróbáljuk? Ha annyi évet töltesz az azon való agyalással, hogyan lepj meg mindig másokat, akkor néha saját magadnak okozod a legnagyobb meglepetéseket.
- Csak ne adj ki aforizmagyűjteményt – figyelmeztetem. Összeér az orrunk.
- Pedig dedikálnék neked belőle egy példányt – leheli a számra.

Igen, ezúttal visszacsókol. Kísérletképpen, inkább ízlelgetve, beleegyezően, mintsem valóban akarva a csókot.
Tudjátok, mi a durva? Már én sem akarom annyira. Már mindegy, hogy mi lesz. Az állandóan elérhetetlen közelsége már nem fáj, úgy, mint akkor. 

A tükörterem jut eszembe, és az, amikor ott álltam a hasetsui jégpálya öltözőjében; amikor úgy éreztem, hogy a Yuri idebent és a Yuri odakint két különböző személy. Most hirtelen az ellenkezője történik, de épp olyan összezavaró, megragadhatatlan élmény. Mint amikor egyszer csak lépcsőfokot ér a lábad ott, ahol pedig nem számítasz lépcsőfokra. A Másik Yuri, amikor már legkevésbé sem számítottam rá, egyszer csak visszatalált hozzám. Victor ajkai forróak, engem mégis kiráz a hideg.

Ő is megérzi, hogy valami történt bennem, mert átkarol és megszakítja a csókot. Fene azokat az átkozottul jó antennáit.

 - Tudom, hogy mennyire fontos volt, hogy valamiféle lezárást kapj. – Felemeli a kezét, és a fülem mögé tűri a hajam, ami a csók közben előrehullott az arcomba. – Gondolod, hogy most megkaptad?

Akarlak. Csak magamnak, teljesen, mindig – szeretném mondani, de nyugodt arca azt üzeni, gondoljam át alaposan a választ.

- Te megkaptad a lezárást?  - kérdezek vissza tanácstalanságomban.

- Én már rég megkaptam. Ott Hasetsuban, amikor döntenem kellett, melyik programot kinek adjam.

„Agapé. Feltételek nélküli szeretet, amilyen Istené. Amilyen egy szülőé. Végtelen. Önfeláldozó. Nem vár semmit.”

A tanítvány ablakára gondolok, annak ezer színére: a lángoló vörösekre, a mély kékre, a friss zöldre, és az áttetsző aranysárgára, ami olyan, mint a tisztává szűrt fény. A számtalan egymásba olvadó árnyalatra. Épp annyi minden volt a mi kapcsolatunk is, mindig új színnel az előtérben, és most egyszerre látom mindet, tisztán és élesen, ahogy Victor égkék szemeibe nézek. Nem akarom, hogy egy is eltűnjön ezekből az árnyalatokból, jövök rá. Legyen már örökre pályatárs, barát, mentor, bálvány, szövetséges, és titkos, szívfájdítóan tiszta első szerelem; mindez egyszerre. Maradjon meg ilyennek, döntöm el, és ekkor megértem, hogy ő éppen ezt a döntést hozta meg Hasetsuban.

Victor.

Mennyire ostoba voltam. Azt hittem, nem szeretsz eléggé; mindig azt hittem, nem vagyok fontos neked. Mindig, mindig kételkedtem benned. Pedig mindvégig a legfontosabb voltam.

- Bocsáss meg – sütöm le a szemem, ismét feloldozást várva egy csókért, amit tudatlanságomban csikartam ki.

Francba. Nem akartam bőgni. Hogy hangzik már: „Együtt töltöttem az éjszakát Victorral.” „Na és mi volt?” „Felváltva zokogtunk.” Tiszta gáz.

- Nincs miért bocsánatot kérned – hajol megint közel hozzám, ezúttal hogy egy ártatlan csókot nyomjon a homlokomra. A szája meleg puhasága épp csak érinti a bőröm. Ez egyáltalán nem segít leküzdeni a torkomat feszítő sírást.

A szakadozó lélegzetvételeim neki is feltűnnek: hátradől, és az ágytámlának támaszkodva magához húz, a tenyerét a hátamon nyugtatva.    

- Annyira büszke vagyok rád, Yuri.

Kész, vége. Kitör belőlem a zokogás. A könnyeim valahogy mégsem keserűek: megkönnyebbült, megtisztító könnyek, mint amikor hosszú ideig kerestél valamit, és végre, végre megtalálod.

Sose merészelj elengedni többé, baromarc, hallod? Hallod?!

Megszorítja a vállam, és ebből tudom: hallotta.

Fogalmam sincs, hogy ezek után mi lesz. Valószínűleg semmi: továbbra is rendszeresen összefutunk majd, talán itt alszik egyszer-kétszer, vagy esetleg elbeszélgetünk egy pirog felett. Az is lehet, hogy csak húzunk pár kört a pályán, csendben egymás mellett, amikor már teljesen felépült. Nem lényeges.  Bármi is legyen, nem akarom túlagyalni.


#Victorszeret #angyalokhegedűlnekaháztetőkön





4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Valószínűleg én vagyok a leghálátlanabb olvasód, rajongok minden írásodért, a kedvenceimből könnyedén tudok idézni is szó szerint (ebből is :D), annyiszor olvastam már őket, mégis ez a 2. alkalom (és az előző 3! éve volt), hogy legalább egy kis kommentnyi visszajelzéssel hangot adok annak, hogy mennyire zseniálisnak tartom az írásaidat. Ráadásul most is csak azért, mert felháborítóan méltatlannak tartom, amiért több, mint egy éve senki nem reagált erre a tökéletes megoldásra, amivel lezártad ezt a történetet és a semminél jobb alapon bízom benne, hogy értékelhetőnek tartod majd a megjegyzésem. Először is szinte minden bizonnyal én vagyok az egyetlen, aki úgy olvasta ezt a történetet, hogy az eredetit még hírből se ismerte, de ennek én mégis örülök, mert semmi nem befolyásolt, így teljesen önálló történetként olvashattam és csak később, az írásod hatására néztem meg az animét, ami viszont ezek után nekem hatalmas csalódás volt. Leginkább azért, mert végig vártam, hogy az anime folyamán kibontakozzon az a rendkívül összetett, rengeteg érzelemmel küzdő tinédzser, akit a te Yuridban megismertem, az olyan bonyolult kérdések fejtegetését, hogy milyen ára van a hírnévnek, a tökéletességnek, illetve Victort, mint az elérhetetlen istent, aki pont az isteni mivoltából eredően igazából borzasztó magányos. Végül arra jutottam, hogy ez nem feltétlenül az anime hibája, sokkal inkább a te zsenialitásod, hogy egy ilyen, elsőre egyszerűnek tűnő történetben meglátod és felfejted azokat a mélylélektani folyamatokat, amik az animében max. utalás szintjén léteznek (pont ahogyan Sherlock képes Mycroft félrefordított fejtartásából feltárni az egész személyiségét). De ettől függetlenül is ez az a 3 dolog, ami miatt igazán magával ragadott ez a történet, Yuri útkeresése, karakterfejlődése zseniális, aztán a "győztes egyedül van" máshol kicsit klisének ható gondolatának az újraértelmezése, boncolgatása, ábrázolása, ami számomra Victor egyetlen mondatában sűrűsödik igazán össze, mikor csak annyit mond: „Nincs is lélekemelőbb, mint hónapok után egyedül hazamenni a fűtetlen lakásodba (…) Sajnálom, hogy ezt elfelejtettem említeni, amikor majd a nyakad törted, hogy olyanná válj, mint én.” Egyébként pont ez az egyik, ami miatt igazán rajongok az írásaidért, sosincsenek nagymonológok az élet nagy kérdéseiről, a lélek mélységeinek fejtegetéséről, hanem egy-egy tökéletesen fogalmazott gondolatba sűríted mindazt, amit erről el lehet mondani, Victor oldalakat sírhatna össze a magányáról, de nem, mert te képes vagy egyetlen mondatban megfogalmazni ennek a magánynak az esszenciáját. Nem rágod az olvasó szájába ezeket, csak utalsz rá és ezáltal az olvasó is sokkal közelebb kerül a történethez, teret adsz a saját értelmezéseinek a megfogalmazására és gondolkodásra készteted azáltal, hogy nem kap egy kész megoldást és véleményem szerint így születnek az igazán zseniális, nagyhatású alkotások, sőt ha van bármi feladata az irodalomnak, szerintem ez az.
    A másik, amiről meggyőzött az, hogy csalódtam az animében az az, hogy mennyire szívesen olvasnék tőled egy saját történetet, ahol teljesen szabadon alkotsz karaktereket és kicsit beengeded az olvasót a téged foglalkoztató kérdésekbe, problémákba, mert én lényegében már ezt a történetedet is ilyenként olvastam és csak nagyon enyhe összefüggést érzek a nekem felszínesnek tűnő animével, ami igazán lényeges, érdekes ebben a történetben, azt mind te adtad hozzá.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      A hálátlanság (ön)váját megcáfoltad máris ezzel a lenyűgoző elemzéssel, ezer köszönetem érte! :)
      Megleptél azzal, hogy írtad, az anime ismerete nélkül álltál neki a történetnek, ugyanis fanfic íróként mindig abból az alapállásból indulok ki, hogy az olvasóim behatóan ismerik az alapsztorit, és erre sokszor építek is tudatosan, így jó tudni, hogy végül is anélkül is megállja a helyét, értelmezhető számodra.
      Tény, hogy nem szeretek hosszasan rugózni az érzelmeken, legalábbis nem azon a szinten, hogy jó alaposan körülírom őket... számomra az érzelmek sokkal inkább a történésekben, választásokban, a környezetben, hangulatokban, fényben etc. fejeződnek ki, mint szavakban - ami valljuk be, íróként azért okoz nehézségeket. De talán ez teszi olyan "tömörré" (már többektől hallottam) a történeteim, ki tudja.
      Saját történet? Hm, talán egyszer eljutok oda is, mindenképpen írni fogok róla a blogon. ;)

      Törlés
  2. Szia megint :)
    A befejezésről külön kell írnom, mert sajnos nekem ez a 4ezer karakter is kevés, ne haragudj, amiért ilyen ritkán is ilyen körülményes kommentelő vagyok (valószínűleg pont azért, mert ritkán kommentelek és kénytelen vagyok egyszerre rád zúdítani minden kósza gondolatom, amiért tényleg elnézést kérek). Ha választani kéne, akkor nekem az Agapé tetszett jobban, leginkább talán azért, mert így én is kaptam valami lezárást és végre megértettem Victor szemszögéből is a Yurival való kapcsolatát. De konkrétabban: két dolog miatt imádom ezt a befejezést. Egyrészt, mert borzasztóan beleszerettem abba az elképzelésbe, hogy Victor és Yuri kapcsolata nem szűkíthető le egyetlen kategóriára, mindent jelenthetnek egymásnak behatároltság nélkül. Másrészt, mert ezzel összefüggésben értelmeződik az Agapé, hogy okkal kapja Yuri ezt a programot, nemcsak azért, mert Victor Yuurihoz vonzódik inkább, hanem az ő kettőjük viszonyában is jelentősége van, mégpedig sokkal nagyobb, mint Victor és Yuuriéban, mert az ő kapcsolatuk nem korlátozódik a szerelemre, az Eroszra.
    A másik befejezés is tetszett, de őszintén bevallom, hogy azt kevésbé értettem, úgy érzem az Agapénál ki tudtam hámozni magamnak valami számomra igazán elbűvölő, gondolkodtató mélyrétegű jelentést, az Eroszban inkább csak annyit, hogy Yuri és Victor mindig számíthat egymásra és ehhez képest az én értelmezésemben az Agapé összetettebb, érdekesebb. Ezzel persze egy pillanatig sem állítom, hogy az Erosz kevésbé zseniális, egyszerűen csak az Agapéban könnyebben találtam meg a történet rétegeit. De tervezem újra (és újra) elolvasni az Eroszt is, hogy annak a rétegeit is lefejtegessem magamnak és ha ez mégsem sikerül az az én korlátaimat jelenti, de szívesen próbálkozom (már egyébként a gyermeki rajongással kapcsolatban motoszkál is bennem valami, csak még magamnak sem tudom megfogalmazni, hogy mi), mert egyébként ez is egy olyan tulajdonsága az írásaidnak, amit imádok, hogy minden olvasással új értelmezésekre, új rétegekre lelek rá. Összegezve ezt a rettenetesen és talán feleslegesen bő lére eresztett kommentet imádtam olvasni ezt a történetet és minden írásod és hihetetlenül várom a következő alkotásod, de addig is boldogan merengem, gondolkozgatok ezeken újra és újra, mert megunhatatlan.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vallomás következik: én is az Agapét érzem igazabbnak. De valamiért látnom kellett egymás mellett megvalósítva a kettőt, hogy ezt el is higgyem.
      Így ha a másikba nem látsz bele mélységeket, hidd el, az nem a te nem értésedből fakad, hanem vagy az írói bénázásomból, vagy szimplán abból, hogy nem "éreztem" az Eroszt azon a szinten, ahogy az Agapét, amikor írtam.

      Törlés