A ficet két dolog inspirálta: Bucky Barnes fantasztikus hozzászólásai a Merengőn, főleg a SHIELD titkosított adatbázisából kiszivárogtatott dokumentumok című ficemhez (ennek a folytatása a mostani), illetve a The Royal Tenenbaums fenti képen idézett mondata.
A kihallgatás utáni beszélgetést olvashatjátok Steve és Tony között...
-
Hé…
-
Hé.
Végül a tetőn
talál rá Steve-re. Hol máshol? A tetőterasz lassan minden csapattag megszokott
helye lesz duzzogáshoz, lelkizéshez, mentális összeomláshoz. Tony megérti őket:
innen kellemes a rálátás a városra. Ugyan, ki szeretne egy szűk, sötét szobában
depizni, amikor választhatja helyette New York legimpozánsabb kilátását?
Tonyt persze nem az
elé táruló panoráma foglalkoztatja. Steve arcát vizslatja figyelmesen, az éles
fényben kirajzolódó profilt, amely csak még egyértelműbbé teszi a megfeszült
állkapcsot, és ennek némiképpen ellentmondva, az acélkék tekintetben tükröződő
lemondást.
-
Beszélhetünk?
-
Nincs
miről beszélnünk, Tony.
-
Tényleg?
Kerülsz engem, amióta csak kiengedtek a kórházból. Gondolom, a mai kihallgatás
sem épp a békülés felé mozdított el…
-
Békülés?
Nem haragszom rád, Tony.
-
Akkor
miért…
-
Hát
nem látod? Igazuk van. Ami történt köztünk, megváltoztatott. Megváltoztatta a
prioritásaid. És talán az enyémeket is – teszi hozzá az utóbbit némi késéssel,
halkabban Steve.
-
Megbántad?
– Tony hangja hamisan cseng a ráerőltetett közöny alatt. Nem akarja, hogy úgy tűnjön,
mintha ennyire fontos lenne, mintha ennyire szüksége lenne rá… Az Isten verjen meg, Steve Rogers!
-
Nem
ezt mondtam…
-
Akkor?
-
Nem
csak saját magunkért vagyunk felelősek, Tony. Közvetlenül minden csapattagért
és mindazokért, akiknek az élete rajtunk múlik egy-egy bevetés alkalmával,
közvetve pedig minden egyes hozzátartozóért, akiknek az apja, anyja,
gyermeke miattunk halt meg…
-
Azt
hiszed, én nem tudom? Azt hiszed, engem nem tart ébren éjszaka?
-
Akkor
megértesz.
-
Nem!
A fenébe is, nem értelek! Nem cipelheted a válladon egyedül a világ súlyát!
-
Már
megszoktam – húzza szomorkás félmosolyra a száját Steve.
-
De
hisz éppen ez az: nem kell megszoknod!
-
Csak
nézd meg, milyen hamar ellenünk fordították. És tudod mit: nem vagyok teljesen
meggyőződve róla, hogy nincs igazuk. Nem engedhetjük meg magunknak – se te, sem
én – hogy elfogultak legyünk.
-
Már
így is azok vagyunk. A többi csak logisztikai kérdés, ami a hálószobák
leosztását illeti.
-
Tony!
-
Most
mi van? Nem mondod, hogy elvörösödtél? Jesszusom, de lesmárolnálak megint…
-
Pont
erről beszélek! Pont erről! - néz körbe
idegesen Steve.
-
Egy
dolgot árulj el: maga a tény zavar, vagy hogy valaki esetleg megláthat?
-
A
közhiedelemmel – és azzal, amit Clint terjeszt rólam – ellentétben egyáltalán
nem vagyok prűd. De felelősek vagyunk a képért, amit magunkról és a
Bosszúállókról kialakítunk.
-
Talán
én túl sokat foglalkoztam az imidzsemmel életem során – sóhajt Tony, aztán
leereszkedik a terasz szélére, a lépcsősen alábukó párkányról lógatva a lábát
az alattuk elterülő füves plató felett. – És már rohadtul nem érdekel. Rém
bosszantó, hogy téged viszont igen.
-
Nem
csak az imidzsről van szó. A San Francisco-i eset megmutatta, hogy milyen
lehetetlen választásokra kényszerülünk majd, ha tovább folytatjuk ezt.
-
Ezt – prüszköli keserűen Tony. – Én pedig akkor ezt vegyem szakításnak?
-
Nem
tudlak és nem is akarlak kiírni az életemből, Tony.
-
Bájos.
De akkor mégis, mi lesz ezután?
Steve leül Tony
mellé a párkányra, szorosan mellé, hogy összeér a combjuk. Tony gerincén bizsergés
fut végig, nem, nem képzelheti Steve
komolyan, hogy bármi is változik majd.
-
Azt
hiszem, meg kell szoknunk, hogy ezentúl is csak titokban epekedünk a másikért,
és annyiban hagyjuk a dolgot.
-
Legalább
már van benne gyakorlatom – motyogja Tony az orra alatt.
*
Odabent a
toronyban, az ablak túloldaláról Natasha és Wanda egy-egy gőzölgő bögrét
szorongatva figyeli a tető szélén ülő párost.
- Gondolod,
hogy végre nyugi lesz?
- Stark
közelében sosincs nyugi. Tapasztalatom szerint. – Natasha mindentudó
arckifejezéssel kortyol a kávéjából.
-
Úgy
értem, Steve talán végre megunja a mindenáron-feláldozom-magam-a-közjóért
játékot, Tony pedig hajlandó lesz a saját szempontján kívül mást is
meglátni?
-
Nagyon
úgy tűnik – bök a páros felé Natasha. Steve meggyőződve arról, hogy az égvilágon
senki nem látja őket, épp egy diszkrét mozdulattal, mintha csak véletlen lenne,
Tonynak a párkányon nyugtatott kezére helyezi az övét.
Hnnnnnnnnnnnnnnnnng *idehal*
VálaszTörlésMost ilyen frissítgetős hétvége van, mert egy hét után négy feltöltést is jelzett a blogger hírfolyamom.
Kellett ez, mint egy falat csokoládé. Amire így külön felfigyeltem, meg már máskor is megtettem, csak rég jártam már erre, hogy gesztusok és hanglejtések leírását nagyrészt mellőzve is teljesen átadtad minden érzelmüket, láttam és hallottam őket, és én ebbe még mindig mennyire bele vagyok habarodva! (Meg kellene már nézni azt a Bírborhegyet, hogy olvashassam a Molyfészket is)
Wanda és Natasha felbukkanása a zárásban meg külön üdítő vörös színfolt volt. És Steve még mindig kínos vagy :'D De így szeretünk
Jaj, köszönöm hogy olvashattam! :D
Úgy látszik, mindenkit most fogott el az írhatnék, lehet valami a levegőben! (Remélhetőleg nem mérgező.)
TörlésÉrdekes amit írsz a párbeszédekről: nekem az kimondott-kimondatlan meggyőződésem, hogy ha olyan szavakat, mondatokat adunk a szereplők szájába, ami egyébként őket tükrözi, akkor nincs nagyon szükség külső megtámogatásra azáltal, hogy még pluszban kijelentem, hogy 'szólt szarkasztikusan'; 'kérdezte félve' etc., mert annak eleve benne kell legyen a megnyilvánulásukban, párbeszédükben. Talán ez nálam abból is fakad, hogy - ahogy azt hiszem, egy másik olvasómnak is írtam - sok szereplő nagyon tisztán hallhatóan "beszél" a fejemben írás közben, így ritkán érzem szükségesnek, hogy bármit is hozzátegyek. És valamiért érdekes módon ez az olvasóknak is átjön, működik. Tonynak mondjuk különösen karakteres hangja van, Steve már nehezebb eset számomra.
A Bíborhegyet mindenképpen nézd meg, most 2-3 hétig nem lesz frissítés a Molyfészekből, szóval van időd bőven bekapcsolódni! :)
Puszi,
Lidércke
Szia!
VálaszTörlésHát elsőnek nem sikerült ide kommentelnem (szégyen-gyalázat, ha már a kedvemért követted ezt el), de így is nagyon boldog vagyok!
Hoztad a hangulatot, talán kicsit komolyabbra sikerült ez, mint az előzménye, ami persze a témából és a beszélgetés jellegéből fakad, de egyáltalán nem baj, jót is tett nekik. Annyira cukik a kezeid között a karakterek (még akkor is, amikor éppen nagyban szenvednek, vagy esetleg csak szenvelegnek), hogy az szinte hihetetlen, és konstansan olyan érzésem van, hogy meg akarom őket szorongatni, úgy istenesen. Szegények... Steve-nél ott a pont, de attól még hülyécske a drágám, Tony meg úgy tesz, mintha képtelen lenne bármit komolyan venni ("A többi csak logisztikai kérdés, ami a hálószobák leosztását illeti."), közben meg kis szorongásgombóc. ("Nem akarja, hogy úgy tűnjön, mintha ennyire fontos lenne, mintha ennyire szüksége lenne rá… Az Isten verjen meg, Steve Rogers!") Ja és a mindentudó Natasha még mindig kedvenc, Wanda meg csak szimplán cuki, de azért mégiscsak nő, szóval ott van a szeren és átlátja a helyzetet. (Vele nem sok ficedben találkoztam még.)
Aprócska megjegyzés: "Közvetlenül minden csapattagért és mindazokért, akiknek az élete rajtunk múlik egy-egy bevetés alkalmával, közvetlenül pedig..." itt, gondolom, közvetve akart lenni a második :) Amúgy pedig összegezve... hibátlan, imádnivaló, és olyan büszke vagyok magamra, hogy nekem is közöm volt az inspirációjához, szerintem ez a legnagyobb dicséret, amit kaptam az elmúlt években, imádlak is érte még jobban, ha ez még lehetséges :D Szóval köszönöööm... ezt is, meg a Bucky-Tony interakciót is, mert azt sem tudom elégszer megköszönni. És azt mondtam már, hogy imádlak?
Örök híved: Bucky Barnes
*Upsz, máris javítom, köszi, hogy szóltál!*
TörlésNekem a Civil War óta nem idegen, hogy ezek ketten szenvelegnek - az egész film mintha egy alapvető kommunikációs problémáról szólt volna, amolyan tipikus pasis hülyeség, amikor képtelenek elmondani, mit akarnak, helyette inkább verik a mellüket mindketten. Nem éreztem benne valódi konfliktust, ahogy a képregényekben, mert túlzottan a személyes agylövésükre volt kihegyezve az ellentét - Tonynak a szülei iránti gyászára, Steve-nek pedig a Bucky iránti elkötelezettségére -, mellettük az ideológiai ellentét alig kapott helyet. Szóval talán az emiatti frusztrációm érződik most, ezért szenvelegnek. Ami mellesleg szerintem jól áll nekik. :D
És igen, szokás szerint Natasha az egyetlen, aki jól látja a helyzetet!
Én meg mondtam már, hogy imádom a meglátásaid, észrevételeid? :)
Puszi,
Lidércke
Szia!
TörlésHát én őszintén szólva... nem bánom, hogy személyes konfliktusokra hegyezték ki a filmet, mert szerintem filmvásznon az sokkal jobban működik. Képregényben a belső monológokkal, narratívákkal, egyebekkel viszonylag egyszerű nem-unalmasan ábrázolni az érveket és az indokokat, de filmes eszközökkel, hát... nem tudom, hogyan oldották volna meg, ha direktben arra mennek rá. Viszont az egész alatt nagyon komoly szimbolikát, apró utalásokat rejtettek el mindenkinek az álláspontjára, motivációjára nézve (hogy csak egy példát említsek: Clint önmagában egy szót sem szól arról, miért Kap oldalára állt, de mennyire árulkodó az, amit Nat mond róla a templomban, hogy "azt mondja, visszavonult" - ugyanazt a kifejezést használva, amit Ross felelt nekik arra a kérdésre, hogy mi lesz, ha nem értenek egyet -, máris egyértelmű állásfoglalás az Akkordok ellen, pedig még fel sem tűnt a filmben a fickó; vagy Steve bazári majom-rajza a háttérben, amikor először próbálják megbeszélni az álláspontjaikat, emlékeztető mindkét aggály megtörténtére, amit felvetett: oda küldik őket, ahová nem akarnak menni [ti. őt a színpadra], vagy nem engedik oda, ahová mennének [ti. menteni Buckyt, már akkor is] és még nagyon hosszan lehetne ezeket a csemegéket sorolni...), amiket valószínűleg csak a fanatikusok/MCU-rajongók vesznek észre, de nem bánom, hogy elsősorban nekünk készítenek filmet :D
Szóval... azzal egyetértek maximálisan, hogy ezt nem két órába kellett volna zsúfolni (ahh, milyen szívfacsaró is lett volna egy CW-trilógia!), és azzal is, hogy sokszor irracionálisan passzívak a karakterek (pl. senki nem mutat rá, hogy Manhattant a VBT simán megdobta volna atommal, vagy hogy Lagoszban Wanda hány ember életét _mentette meg_ azzal, hogy Rumlow-t nem hagyta a zsúfolt piactér közepén felrobbanni), igen, ezek engem is felbosszantanak nagyon. Ugyanakkor megmagyarázhatónak tartom. (Wandát érzelmileg gyerek-státuszúnak ismerjük meg, vagyis hiába a képességei és a kiképzése, még nem feltétlenül elég "érett" rá, hogy verbálisan is kiálljon magáért, főleg a múltja és traumái, önbecsülésbeli hiátusai miatt, Steve pedig nem áll le vitatkozni egy olyan emberrel, aki őket nem veszi emberszámba, mert ő meg a másik véglet, többre tartja magát, magukat ennél... Tony ugye nem fog pofázni, amikor épp az Akkordok mellett állna, a többiek pedig szerintem rájuk várnak, mivel ők a főnökök.) De az érzelmi megközelítés miatt mindkét oldallal tudunk azonosulni (mert mindannyiunk életében van bűntudat, és van olyan személy, akiért felégetnénk a világot), ami viszont szerintem pozitívuma a filmnek. (Ha nem lenne Bucky, akkor LEHET, hogy Team Tony lennék. De van Bucky, és hát... tudjuk, hogy a drágaságomnak haja szálát sem érinthetik anélkül, hogy azonnal overprotective módba ne váltanék és le nem lángszoróznám a merészet, aki görbén nézett rá. Khm...) És Tony meg Steve esetében a kommunikációs hiátus is valahol jogos, mert a férfiak tényleg ilyen suták sokszor kommunikáció és mellverés terén, hogy nem tudják rendesen lebeszélni maguk között a konfliktusukat :D Egyikük sem az a szociálisan penge alak... mármint, Tony világéletében defenzív és szerepjátékos volt, hogy ne mondjam, messze nem egy őszinte alak, és amikor valamit kijelent, azt is általában inkább szarkasztikus és/vagy sértő stílusban és/vagy kerülő úton teszi, ha teheti. Steve meg egy magányos cinnamon roll, '43-ig csak Bucky volt neki míg mindenki más megvetette; a sereg nem az a hely, ahol olyan nagyon megtanulna együttműködni (már ott is ikonnak kell lennie, a Bosszúállók között is vezető szerepben van, és ennek megfelelően kezeli a többieket, lásd Natot a TWS-ben, vagy Wandát a CV elején); a 21. században meg úgy érzi, hogy neki képviselnie kell a régi értékeket (amúgy tök joggal ez is), és jó szokásához híven ezt nem magyarázkodással meg védekezően teszi, hanem kiáll a placc közepére, hogy csesszétek meg, ide lőjetek. (Megérne egy külön misét az ő egész MCU-n átívelő öngyilkos/önmagát veszélyeztető hajlama is...)
(folyt. köv.)
Szóval összefoglalva ezt az agymenést: szerintem a "valódi konfliktust" a filmekben inkább a szimbolika és az apró easter eggek szintjén találhatod meg, illetve úgy, ha továbbgondolod, mi van a látszólag ártalmatlan szavaik mögött (pl. Sam, mint fekete karakter, a nyomkövetőről... előítéletek, gettómúlt, et cetera? önmagában egy hosszabb poszt kitelne abból az egy mondatból), mert szándékosan személyes, és emiatt emberi konfliktussá akarták tenni a Civil Wart.
TörlésA szenvelgés tök jól áll nekik, nem panaszképpen emlegettem, inkább ténymegállapításként :D Én is imádom, amikor ilyenek. (Valószínűleg szintén azért, mert olyan kis emberiek és cukik ilyenkor, hogy meg kell őket zabálni.) Bocs, most nem annyira a sztorira írtam, de remélem elnézed :)
Üdv: B. B.
(P.s.: bocsi ismét, túl hosszú volt a karakterlimitnek :D)